Szabó Máté rendezése tovább csökkenti a távolságot a néző és az előadás között. A díszlet egyszerű, de rendkívül ötletes és hasznos: a nézők a nézőtéren szétszórt, vörös bársony forgószékeken ülnek, a játék pedig körülöttük zajlik, így mindenki mindenhonnan mindent láthat (díszlet: Menczel Róbert). A színpad mellett a Bárka Vívótermének összes tere játszik, a körbefutó galéria épp úgy, mint a technikai pult és a nézőtér közepe. Az elrendezés jól mutatja: menekülésre esély sincs, itt bizony szembesülni fogunk egy s mással, akár tetszik, akár nem.

A szembesülés darabja ez, erre az előadásban egész szimbólumrendszer utal. Például egy-két esetet leszámítva csak dialógusok hangzanak el, két figuránál több ritkán szerepel egy jelenetben. Leggyakrabban a két, eszközeik gyökeresen eltérő volta ellenére egyenrangú ellenfél, Sade (Mucsi Zoltán) és De Coulmier abbé (Telekes Péter) szócsatáját hallgathatjuk. Ezen keresztül bontakoznak ki a fő konfliktusok: a Biblia vagy a predarwinista márki természetes kiválasztódáson alapuló, kíméletlen tanai mondják-e ki az igazat az emberről; szabad-e, egyáltalán lehetséges-e állást foglalni ebben a kérdésben, hogyan működhet akár az egyik, akár a másik elmélet, ha az egyénre kívánjuk alkalmazni? A szembesülést, a leplezetlenséget szolgálja a már említett nyitott játéktér is, a színpadot pedig teljes egészében a márki szobája foglalja el; ő a központi figura, akin fogoly volta ellenére is sorsok fordulnak meg.

Wright a jellemábrázolás mestere, szereplőinek előre- vagy hátramutató fejlődése végig nyomon követhető. A legnyilvánvalóbb és legkomolyabb változáson az abbé megy át, aki eltökélten próbálja megmenteni hírhedt betege lelkét, de beleesik a rossz pszichológus csapdájába: olyan közel engedi magához a márkit, hogy annak végül sikerül kifordítania a sarkaiból a pap naiv, jóságos világát. Így Sade makacs ellenállásával, rendíthetetlenségével eléri, hogy az ifjú abbé humanista elvei és szíve ellenére cselekedjék, még akkor is, ha ezzel saját magát kárhoztatja szenvedésre és halálra. A márkiban történő változás (nevezetesen kiderül, hogy benne is rejtőznek gyöngéd érzelmek) nem annyira kiemelt, finomságában viszont annál szívszorítóbb.

Madeleine, a kis varrónő (Parti Nóra) halála az a pont, amikor Sade tántoríthatatlansága már konkrétan az abbé és az intézet igazgatója, dr. Royer-Collard (Seress Zoltán) ellen irányul, hiszen a lány volt az, aki ebben a szörnyű környezetben anyjával együtt a márki történeteinek lelkes olvasója volt, és az egyetlen, akiért még ez a szörnyetegnek bélyegzett lény is emberi módon tudott olykor viselkedni. Az igazgatóból, akit szavaiban higgadt, ám cselekedeteiben szadista, gyáva zsarnokként ismerünk meg, fiatal felesége elvesztését követően tör elő a vadállat, önkontrolljának elvesztése pedig szükségszerűen vezet a bukásához. Talán Madeleine alakját rajzolta meg az író a legkevésbé, rávilágít viszont egy nagyon fontos emberi-társadalmi kérdésre: a lány saját bevallása szerint azért élvezi úgy a márki műveit, mert a bolondok között végzett rabszolgamunka után neki már egyáltalán nem könnyű újat mutatni; szavaiban akár a ma fiataljainak túlingereltsége is megmutatkozhat. Madame de Sade (Spolarics Andrea) az előadás elején kétségbeesett nemesasszony, akit férje miatt kivet magából az úri társaság, ahogyan azonban mindenki más süllyed, úgy emelkedik ő: a darab végén valóságos diadalmenetben tér vissza, hogy megadja a kegyelemdöfést a kisemmizett, elhagyott igazgatónak.

Elsősorban persze a néző önmagával kénytelen szembesülni, saját ítéleteinket, előítéleteinket vagyunk kénytelenek átgondolni. A legfurcsább az, hogy a zseniális szövegnek köszönhetően, ami bár rengeteg, az előadás egyetlen percre sem engedi el a figyelmet (dramaturg: Upor László), talán a miatt a feszültség miatt, mely szerint valóban képtelenség igazságot tenni, nehéz egyértelműen az egyik vagy a másik oldalra állni. Íme, beteljesül hát alapvető várakozásunk a jó drámával szemben, méghozzá nem is akárhogyan: a néző felkavarva, kérdésekkel telten, a szó szoros értelmében katartikus állapotban távozik a színházból.

A színészi játékról is csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni: Mucsi Sade márkija az elvárásoknak megfelelően fantasztikus, tökéletesen felépített szerep, cinikus, gonosz mosolya minden pillanatban ugyanaz, mégis mindig mást jelent. Nem a valószínűleg nagy szenzációt keltő meztelensége miatt érdemes beülni az előadásra; mindenkit biztosíthatok afelől, hogy az este végére ez lesz a legkevésbé fontos. Spolarics Andrea de Sade márkiné szerepében először szánalomra méltó, végül ő az, aki utoljára nevet – mindezt rendkívüli bájjal és nemességgel teszi. Seress Zoltán igazgatóként a kiborulás-jelenetben mutat igazán nagyot, akkor azonban leszakad a plafon. Parti Nóra Madeleine-je kicsit egysíkú, a lány kacérsága, vidámsága mellől hiányoltam annak az ábrázolását, amiért a márki megszereti őt: többre hivatott annál, ahogyan él. Az igazán kellemes meglepetést számomra Telekes Péter okozta, aki de Coulmier abbé kegyetlenül nehéz figuráját páratlan tempóérzékkel és önmagát nem kímélve oldotta meg. Jól példázza ezt, hogy a márki vetkőzős jeleneténél egy futó pillantásnál többet nem vetettem Mucsi ruhátlan alakjára: elvonta a figyelmemet Telekes leírhatatlan arckifejezése. Átgondolt, pontról pontra értelmezett, nagyszerű szerepformálást láthattam, ami, főleg fiatal színészeknél, sajnos nem gyakori manapság.

Bátor előadás, bátor megoldásokkal, néhol a lélegzetem is eláll, de minden erőteljes elemnek pontos helye van, jelentéses. Régen volt ilyen felkavaró színházi élményem, külön öröm, hogy úgy tűnik, a Bárka nem csupán magasra tette magának a lécet, de bemutatóról bemutatóra meg is ugorja azt. És a Dogville még csak most jön…