Némi élettapasztalatom és művészetismeretem minduntalan megerősít abban, hogy csakis az élet legmélyebb rétegeibe való alászállás teszi lehetővé, hogy élvezhessünk benne minden percet, tájat, tárgyat, embert. Az okos ember kíméli önmagát a fizikai és lelki megerőltetésektől, a művész ezt nem teheti meg. Ha unalmas akarnék lenni, idézhetném József Attila mindenki által ismert sorát.

A helyszín kiválasztását az a tény indokolja, hogy Attila édesanyja lengyel, így hát két kultúra hatása alatt nőtt fel. A művész mediterrán világhoz való vonzalma is kitetszik a képekből, tudjuk, hogy ösztöndíjjal, illetve posztgraduális képzésen Rómában járt. A kiállítás megnyitója családias hangulatban zajlik, az emberek nagy többsége ismeri egymást, sokan lengyelül beszélnek. A családtagok közül Attila édesapja van jelen. A művész munkásságáról Benedek Katalin művészettörténész beszél, és elhangzik egy lengyel nyelven írott vers is, melyet Attila halála ihletett. Azon kezdek gondolkozni, hogy nem mindig van tisztában azzal az ember, hogy mennyire fontos alkotnia. És ennek érdekében szembesülni önmagával. Többek között a kiállítás egyik központi szerepét betöltő kép, az Öltöző is ezt sugallja. Az ötlet nyilván onnan származik, hogy a díszlettervező a színházi világot életközelből ismerte. A kép egy öltöző tükrét ábrázolja, amelyben a telihold a víz tükrén verődik vissza, hátterül a lilás éjszakai fény szolgál. Nem tudjuk, nem láthatjuk, ki is a tükörkép „modellje”, akár mi magunk nézők is lehetünk. Annyi biztos, hogy fontossá az válik, amit látunk önmagunkról, hisz ebből indul ki minden további feladatunk az életben.

A terem szélén sorakoznak Attila festményei és rajzai, középen díszlettervező munkásságának makettjei. A megnyitón elhangzik, hogy e kétféle alkotási folyamat mennyire szervesen él együtt a művész munkáiban. A díszlettervező érezhető a festő képein is, illetve a színházi díszleteket és jelmezeket a festő érzékenységével és precizitásával gazdagította. Számos magyarországi színháznak dolgozott, ő hozta létre többek között A sátán bálja című táncjáték díszletét a Dominikánus udvarban, Az ember tragédiája látványtervét a Debreceni Csokonai Színházban, és a mai napig látható előadás, a Dzsungel könyve díszletét is a Pesti Színházban. Összesen 68 előadáshoz adta a nevét.

Képeit igen erőteljes színhasználat jellemzi. Olyan világot nyit ki a néző számára, melybe nem lehet gyáván belépni. Ott van benne az erotika (Frivol), ahogy a nő vörös ajkaival, hosszú, fehér, csupasz nyakával, és behunyt szemével boldogan kínálja fel önmagát, de félbevágott melle máris a vágyban való pusztulásról is árulkodik egyben. „Eredj kolostorba.” – mondaná erre Hamlet. És képeiből érezzük, nem kevésbé fájdalmas gondolatok foglalkoztatták alkotóit, mint a dán királyfit.

A csontváz, mint a még élő ember esszenciája, és a halállal fenyegető örök szimbólum is többször visszaköszön (pl. A herceg, Nem történt semmi). De a Magány című kép faágon elhelyezett székéről is egy csontváz lába lóg le.

Más festményein a táj fejez ki fenyegetést, vagy vigaszt. Csak a fák gyökereit láthatjuk az egyiken, akár egy holdbéli, valószerűtlen erdőben, törzs és levelek nélkül, terméketlenül. Felettük a lég narancssárga, szinte oly forró, hogy fojtogatja az embert (mármint a nézőt). Kötelességünk volt, hogy megszülessünk, de belső rémeinket már egyedül kell leküzdenünk. A tudatalatti világ ábrázolásának nagy mestere Dali volt, akinek hatását Attila sok képén érezhetjük. Ezt a kiállítást megnyitó művészettörténész is megállapítja. Én azonban a két alkotó közt egy óriási különbséget érzek. Dali számára anyag, hihetetlen lehetőség volt a pszichoanalitika, vagyis a tudatalatti tudománya, melyen ő uralkodik, melyet ő tart a kezében. Attila viszont kiszolgáltatott neki, és legfőképp nem kérkedik vele. Tudja, hogy gondolatai, látomásai odáig vezethetők vissza, de a képeken azt érezzük, hogy szinte úgy szülte meg fájdalmasan őket, ahogy anya a gyermekét. Nem véletlen, hogy egyik témája éppen a magzati állapot, illetve a terhes nő. És nem szépségében, hanem a szenvedésben.

Az alkotásokon sokszor szereplő pókok mégsem hálózzák be az embert, ahogy nem hálózták be a művészt sem. A teljesen sötét színek mellett a mediterrán tájak (pl. Velence) fényei világítanak. Amilyen mély a fájdalom némely képén, olyan erővel is adja vissza a szépség szeretete és a harmónia az életkedvet.

Végezetül a művész naplójából idéznék, mely, úgy érzem, sokuknak szól:

„Először megtanultam kérni. Utána megtanultam elfogadni. Hosszú ideig éltem úgy, hogy aktívan éltem az életemet, végeztem a dolgomat, de nem bocsátkoztam kitérőkbe, csalóka konfliktusokba, hiszen a küzdelem meggyőződésem szerint soha sem mások, hanem magunk ellen folyik.
Az élet így szép, ahogy van.
Ennek ára természetesen az lett, hogy gyengének és sebezhetőnek hitt a többi ember, tehát a támadások megtaláltak, bár nem foglalkoztam velük.
Első kegyelmi állapot.... stb. A kiút kegyelme: nem minden rajtam áll. Nem kell gyötörnöm magam, hogy minden feladatot magam végezzek el, hiszen nálam sokkal nagyobb hatalmak állnak velem szemben. A gőgöm elmúlt.”

Magyarországi Lengyelség Múzeuma (január 30.-április 30.)