Egy kényelmes foteledben meditáltam békésen, nézegettem a színpadon lévő nosztalgikus századelő hangulatát idéző lakásbelső családi fényképeit és a régi ruhákat, cipőket, zongorát. Isteniek az ilyen percek, amikor semmivel sem kell foglalkozni, és az ember hagyja, hogy szabadon szárnyaljon a fantáziája. Szép és jó várakozni Rád. Álmomból egy bohócnak kifestett színészed ébresztett fel. Hirtelen, fapapucsban, nagy lendülettel berohant és megállt az orrom előtt. Fürkészte a nézőket, majd felrohant a színpadra és locsolni kezdte a virágokat. A vízből bőven jutott az első sorokban ülőknek is. Rögtön lehetett tudni, ma este felkészülhetünk mindenre. Hamarosan a család többi tagját alakító színész is megjelent, és megállás nélkül szórakoztattak minket a bohóctréfák sok-sok poénjával. Jelenlétük, mozgásuk a színpadon elementáris erővel hatott. Valami ilyesmit lenne jó mindig érezni, valahányszor Veled találkozom, hogy nem tudom megmagyarázni, miért, de színészeid úgy játszanak, hogy Beléd feledkezem és csodállak.

Nehéz az intellektuális és a populáris határán egyensúlyozni úgy, hogy ne billenjünk se egyik, se másik oldalra. Kedves Színház, ezúttal ilyen előadással leptél meg. A nézők döbbenetes nyitottsággal adták át magukat a legváratlanabb fordulatoknak. A színészek folyton „leszálltak” a nézők közé, bevonták őket az előadásba, ami kukucskáló színpad esetében szokatlan. Volt, amikor beültek az ölükbe, volt, amikor egymás után, szinte mindenkit végigpusziltak (én is kaptam belőle), az előadás vége felé pedig párnacsatába vontak be minket. Az egyik nézőből néhány percre főszereplőt csináltak. A színpadon csörgő telefon kagylóját az egyik első sorban ülő férfinak adták át, aki bámulatos lélekjelenléttel ment bele a játékba. Felállt, szembenézett a nézőkkel, és a kagylót tartva egyre nagyobb hahotázásban tört ki. Minden bizonnyal instrukciókat adtak neki a vonalon keresztül. Egyszer csak megszólalt, hogy az ötödik sor álljon fel. Meg kellett ismételnie az utasítást, mert a nézők először nem hittek a fülüknek. A következő instrukció az volt, hogy az ötödik sor, ha nem tetszik az előadás, hagyja el a termet. Ezen a ponton persze már nem mozdult meg senki. A közönség hatalmas tapsviharral jutalmazta a vállalkozó szellemű nézőt.

Az előadás alatt mindössze egyetlen mondat hangzott el színész szájából, ezért különös jelentőséggel bírt. A négygyermekes apa otthagyja családját, és felesége utánakiabál oroszul, hogy „hová mész?”. Olyannyira megható pillanat ez a gegek közepette, hogy a mondat szinte megáll a levegőben. A produkció jellegéből következően itt nem érhet véget a történet, és valóban, az apa vissza is tér, folytatódik a „komédia”, vagy más szemszögből nézve, helyreáll a rend.

Látszólag mindannyian szórakoztunk a nézőtéren, egy percre sem engedték, hogy lankadjon a figyelem. A humor és ébren tartás egyik eszközéül a család régi rádiója szolgált, melyből legtöbbször latin-amerikai ritmusok peregtek. Máskor a kissé diktatorikus hajlamú anya a családi hangulatot és viselkedést próbálta befolyásolni a zeneválasztással.

A „szimpatikus” előadás negatívumaként talán azt tudnám felhozni, hogy mintha nem bízott volna eléggé önmagában, nem hagyott igazán elmélyülni minket, nézőket, a bemutatott családi konfliktusokban, viszonyrendszerekben, problémákban, nem biztosított lélegzetvételnyi szünetet sem. Nagyobb szerephez jutott ezáltal a kikapcsolódás, kisebb jelentősége lett a reflexiónak, bár, úgy érzem, meglenne a helye ez utóbbinak is a produkcióban.

Alapjában véve a Szemianyuki az élet apró örömeit dicséri, és játékosságra ösztönzi az embert. A banálisban is megmutatja a szépet, a kedveset. Amikor az igen egyszerűnek mondható házaspár vasárnapi sétára indul, az anya a nézőktől kér segítséget, hogy melyik táska illik jobban a ruhájához. Csodálatos közösséget formál tehát néző és színész együtteséből, mérhetetlen erőt és szenvedélyességet sugároz, oroszos végletességet, melyet mi, magyar emberek, Dosztojevszkijen felnőtt egykori diákok is nagyon jól értünk és értékelünk. Aztán szépen eltesszük a szívünk csücskébe, mert ritkán ritkán találkozunk vele az életben.