Arvo Pärtet nem. Legalábbis nekem nem megy. Tudom, hogy egy balti együttesnek kötelező műsorára tűznie a szépszerével egyetlen nemzetközi szerzőjét – Pärt művei bennem mindig az egyszerű pénzcsinálás gyanúját ébresztik. Ezen a Kremerata Baltica odaadó tolmácsolása sem változtatott – de ez volt az est egyetlen feledhető mozzanata.

Előtte hallhattuk az est egyik fő attrakcióját, Sosztakovics 1. zongoraversenyét, melyben Oleg Maisenberg ha technikailag nem is makulátlanul, mégis szuggesztív erővel, ötletesen és stílusosan vezette elő a nyaktörő zongoraszólamot (a trombitás pedig szinte pökhendi egyszerűséggel, azonban hibátlanul „kontrázott” neki). A stílusosság ennél a műnél a sokszínűséggel szinoním: Beethoven elgurult garasától a jazzig terjed. Az idősödő zongorista interpretációja mindenekelőtt szórakoztató volt, az idézőjelek – képzavarral élve – jól hallatszottak. A kamarazenekar pedig úgy kísért, ahogy karmester nélkül szinte lehetetlen. Láthatólag ők is élvezték a művet.

A koncert főhősei ők voltak. Az első darabként előadott Prokofjev-„egyveleg” (Rudolf Barsaj átirata) már megmutatta legfőbb erényüket: a tökéletes hangzást, mely csak a létszámára nézve kamarazenekari (noha a négy cselló, két bőgő a kategória határait súrolja). A lenyűgözően fiatal zenészeknél már ekkor feltűnt, hogy mennyire együtt élnek a zenével. Amikor a koncertmester vagy a szólamvezetők szólóztak, a többi zenész továbbra is együtt mozgott a muzsikára – ami nyilván nem tanult manír, hanem a teljes átélés legbiztosabb jele. S bár Prokofjev művét zongorán nyilván jobban ismerjük – és talán az se véletlen, hogy nem a remek hangszerelő Prokofjev írta át vonószenekarra –, ezúttal cseppet sem bántam, hogy nem „eredetiben” hallom.

Britten Lachrymae-jét – bevallom – nem ismertem előzőleg. Az eredetileg zongorán kísért brácsaszólóra írott mű (a szervezők egyébként is roppant szűkszavú ismertetéséből nem derült ki, hogy) ezúttal a szerző 1976-os saját átiratában szólalt meg. Nemcsak Daniiel Grishin brácsaszólója nyűgözött le: az előadás alapján úgy tűnt, egy jelentős zeneművel volt szerencsénk megismerkedhetni. A kísérő együttes lenyűgöző mélyvonós hangzása megmutatta: a Kremerata Balticában mindegyik szólam a zenekar erőssége. Amikor a variációsorozat végén az eredeti Dowland-téma megszólal, a hallgatóság is a könnyeivel küszködött.

És valami hasonlót élhettünk át furcsa mód Bartók Divertimentójában is. A Kocsis-féle Bartókon dresszírozott közönség egy része ugyan fanyalgott, hogy ez a Bartók nem olyan feszes, mint ahogy megszoktuk – a Divertimento azonban Bartók egyik legnemzetközibb műve (miközben végtelenül magyar), és amúgy is: szabad Bartókhoz máshonnan is közelíteni. A Kremerata Balticának sikerült: egy vérbő barokkos-klasszikus előadásmódot hallhattunk tőlük, ahol a szép hangzás, a concertáló és a tutti részek felelgetése élményszámba ment. S míg azon gondolkodtam, milyen nehéz ez a könnyedség, a végére bizony észre kellett vennem: teljesen magával ragadott az előadás, s e nevében szórakoztató muzsika a legmélyebben érintett ezen az estén.

Máskor kimondottan irritál, amikor ilyen műsor után az együttes igazi szórakoztató műfajra vált – ezúttal hálás voltam, mert így a katarzis ugyan megmaradt, de bizony jól jött a végén a feloldozás, a könnyedség. A ráadások pedig arról árulkodtak: ez az együttes tényleg bármilyen műfajban nagyszerű, s ha legközelebb tiszta könnyűben utaznának, netán valami klasszikus repertoárral állnának elő, akkor is érdemes lenne rájuk odafigyelni.

Alig két hónapja a Prágai Kamarazenekart volt szerencsém megcsodálni, egy másik együttest, mely rendszeresen lép fel karmester nélkül. Tudom, nem muszáj folyton tanulságot keresni – így csak annyit: remélem, Rolla Jánosék is hallották ezeket a koncerteket.

Oleg Maisenber és a Kremerata Baltica

Prokofjev: Visions fugitives (Tovatűnő látomások) – vonószenekari átirat, op.22
Sosztakovics: I. zongoraverseny
Arvo Pärt: Cantus in memoriam Britten
Britten: Lachrymae
Bartók: Divertimento

 

Közreműködött:

Daniil Grishin – brácsa
Manuel Lichtenwöhrer – trombita