A szimpatikus tévésről később, előtte némi kritikusi önkritika: Odettel és a Go Girlzzel ellentétben én nem voltam Pontos, így mindössze egy dalt sikerült elcsípnem az előzenekari produkcióból – mea culpa. Az általános alanyú szájhagyomány szerint a koncert kellemes volt, Hendrix- és Kontroll Csoport-feldolgozással megspékelt lazulás, kicsi blues, kicsi rock, kicsi alter – kicsi csillag előtt tökéletes melegítés.



Meleg tehát lett, nemcsak Odett, hanem a jegyekre hiénaként lecsapó közönség révén is, erre mondják, hogy teltház (több nappal a koncert előtt már), de szerencsére az elviselhetőbb népsűrűségű fajtából. Lányok-fiúk vegyest, nyiladozó korosztályi olló (rockszociológusokat ide, azonnal!), de cseppet sem rozsdásvas szagú. Szóval frissesség, lendület, magabiztossággal kevert örömzene, finoman adagolt önirónia – a színpadon (Lovasi: „Köszíííííí!”), előtte meg a pogó fortyogó bugyrai, csillogó szemek, bordaközi lendítések, együttüvöltés: elsőnek mindjárt „Örökre szívembe zártalak”. Az új lemez címadója szerintem ugyan épp egy gyengébb eresztés – a háromba tört refrén megbénítja a tempót –, de a folytatás lényegében hibátlan volt.

A két lemez dalainak áramlását igazi lemezbemutatóhoz híven különböző vendégekkel strukturálta a zenekar: Lévai Balázs basszgitáron prüntyögte el a Ha én lennék-et, majd nyelvtudását kiaknázva beszállt vokálozni a Fishing on Orfű-be, aztán jött egy mosolygó lányka szánkóval, klipforgatás címen (Légyszíves), na és persze Péterfy Bori. Utóbbi A pénz miatt című Lovasi-szerzeményt adta elő, de ezúttal a sanzonszerű Love Band-es helyett a rockosított Kiscsillag-változatban, és így mintha veszített volna a dal az árnyalataiból. Ha már különböző verziókról van szó, meg kell említeni a Russian in the school címen ismert dalt is az első lemezről, amit most az eredeti formában, magyarul (Sózsák) játszottak Lovasiék – itt határozottan érdekes volt a változás, noha ez szinte csak a szöveget érintette.

A két lemezről egyenlő mértékben válogatott dalokból nehéz lenne kiemelni bármelyiket is – volt itt a Feketemosótól kezdve a Jó napot!-on és a Teremőrön át a Hú, de sötét-ig minden –; talán az abszurdba hajló szöveget ellenállhatatlan táncoltató-tapsoltató ütemekre ráfeszítő Jávor Pál váltotta ki a legnagyobb őrjöngést a közönségből, noha a megidézett színészlegendát feltehetően már senki sem láthatta élőben közülünk. Ez a dal nemcsak tökéletes rocksláger, hanem zökkenőmentesen illeszkedik is a zenekari Pál-tematikába, ami dicséretes nyelvi koherenciára vall Lovasi András részéről. A kockára a cukrot pedig a ráadás előtti utolsó szám tette föl, ami Jávor Pálnál is nagyobbat ütött, még jó két napig pörgött a fejemben, hogy „Meguntam félni – Kockacukor!, Srácok ki kéri? Ez kockacukor”; olvad a szájban rendesen, na.

Az első ráadásban hallhattuk a hipernaturalista rockballada műfaját megteremtő Mol-kútnál című opust, amiben a dalban és dalként is megidézett szomorkás hangulat és a megejtő verbális nyerseség („Épp most szoptam le egy benzinkutast, vizet hörpölök az ondóra” – Spiegelmann Laura ehhez képest Pöttyös Panni) fájdalmas gyönyört okoz a befogadónak, különösen a Menetszél keserű iróniájával egybefonva. Erre még a Ha én lennék is bedurvult, hogy aztán kiderüljön végre, Van-e szándék? A brit punkmozgalmat nemcsak a(z izmosabb) Clash-re hajazó ritmus varázsolta a szemem elé, hanem a refrén angolos kiejtése is (kb. One a sun dake); valamiért a Bloody Sunday szókapcsolat is beugrott, bár a dalnak nyilván semmi köze a U2-hoz.

A ráadások ráadásaként rögtönzött kvízshow-t rendezett a zenekar valami ellenállhatatlan Kiscsillag-ereklyéért, aminek a vége az lett, hogy Lecsót kellett lefizetni egy pálinkával; a gitáros láthatóan kissé furcsán érezte magát egyedül a színpadon, showman Bandi valószínűleg már a backstage-ben kérdezősködött ilyen-olyan szándékok felől.

Egy szokatlan szervezői megoldás eredményeként Kiscsillagék után még jött a Szabad Európa Rádió, akiknek nehezen lehetett volna hálátlanabb szerepet találni, minthogy kiálljanak a fergeteges, zsírégető, hangszálszakító rock ’n’ roll-őrület után villámgyorsan fogyatkozó közönség (helye) elé – már az önmagában dicséretet érdemel, hogy a srácok nem menekültek haza az utolsó Combinóval.

A Kiscsillagnál szellősebbre vett, melankolikusabb zene végképp nem volt alkalmas a figyelem lekötésére éjfél felé, pedig Takács Bence frontember igyekezett mindent bevetni az összekötő szövegek és színpadi mozgás terén. A néhol kifejezetten kínos szövegek sem segítették az azonosulást. Érdemes összevetni például a Kiscsillag Mol-kútnál és a SZER Éjszakai pillangó című dalát: mindkettő a fiatalkori prostitúció témája köré szerveződik, de míg az előbbi egyszerre balladisztikusan homályos és provokatívan szókimondó, addig a szánakozó-giccses retorika az utóbbit üres pátoszba fullasztja („piros a rúzsa, piros a körme, piros a szíve, fehér a lelke”), amit így a dallamvezetés csak még jobban aláhúz, ahelyett, hogy ellenpontozna.

Lovasi(ék)ba viszont tényleg nehéz belekötni: Bandi a posztmodern magyar kultúra aranyembereként összeköt pop-ot alter-ral, magasat méllyel, csinibabát bölcsészmancival, várost faluval, és még közéletileg is aktív, anélkül, hogy hülyét csinálna magából. Lecsó, Ózdi Rezső és a fiatal Mihalik Ábel pedig kitűnő partnerei ebben a szigorúan izzadtságszagmentes zenei örömködésben – a rózsa az rózsa, a lazaság az lazaság, ami jó, az pedig jó. Tehát azon se csodálkozzunk, ha fiaink nem is olyan soká így udvarolnak majd lányainknak: „Csókoljál meg, kiscsillag!” – ők tudják, hogy miért!