Mondják, az ókoriak úgy képzelték el isteneik életét, mint a sajátjukét. Ezek szerint a természetfeletti hatalmasságok esznek, isznak, pizsamában alszanak, reggel fogat mosnak. Így képzeli őket Kovalik Balázs, a darab rendezője is: az általa megálmodott isteni (?) szférában még a tanácskozás is reggeli készülődés közben, félálomban zajlik. Bizonyos értelemben persze nekik a jobb, hogy félálomban vannak. Ők talán nem élik meg azt a szépen ábrázolt, finoman sugárzott kiábrándultságot, amellyel minket szembesítenek. Ők kellő határozottsággal vitáznak, érvelnek az emberiségről, mi elnéző mosollyal hallgatjuk őket – kivéve, amikor megpróbáljuk megérteni az artikulációs, de főleg akusztikai okokból nehezen kivehető szöveget.

Zenei meglepetést nem tartogat az előadás: már a nyitányban megszólal néhány ütem erejéig a Haydn-zene mellett Konstantia Gourzié (épp csak az a néhány pillanat válik ki), amolyan nyári dörgés a kellemes melegben, majd mintha mi sem történt volna, hirtelen váltással térünk vissza a klasszikához. De jön mindjárt a vihar, a reggeliző Jupiter villáma – ahogy szóviccelnek benne.

Azért sincs szó meglepetésről, mert a nyitány nemcsak zeneileg ötvöz, és visz el minket ebbe a távoli, mégis fájdalmasan ismerős világba, hanem alatta feliratozással tájékoztatnak a veszekedő istenek tanácsáról, Jupiterék földre érkezéséről és a két öreg történetéről. A szöveg rendkívül blőd, és szándékoltan az, kicsit sem próbál költői lenni, sem azt elhitetni, hogy most egy mitológiai történetet vagy egy bécsi klasszikus operát, a Philemon és Baucist látjuk. A vendégszeretetükkel egyedül álló idős házaspár egyébként szívszorító meséjét pedig kellő hidegséggel és távolságtartással, már-már kiábrándultsággal tárja elénk. A zeneszerző-karmester is épp ilyen rálátással, egyszerűséggel vezényli végig az estet. Elegánsan, pontosan, nagyvonalúan.

Gourzi zenéje kíséri tehát a leginkább prózában elmondott első részt, Az istenek tanácsát. Kicsit melodrámás, kicsit Kurt Weill-es, elütő a hangzásvilága Haydnétól, mégsem idegen a produkcióban – jól beépített, szerves része az előadásnak, a kritikus, kissé szarkasztikus mondanivalónak. A Budafoki Dohnányi Zenekar gondos játéka mellett mintegy mellesleg a tömeg szerepét is betölti: ha úgy adódik, tapsol, ha úgy, akkor tojással sem átallja megdobálni a felső vezetést. Micsoda „szerencse”! A földre potyogó tojás egyenesen az emberiségé. Tessék, ez a tiétek! Így tudja majd Philemon és Baucis is azzal kínálni a vonat tetejéről hozzájuk leérkező Jupitert és Merkúrt a második részben. S nem ez az egyetlen mozzanat, amely összefűzi a két részt.

A két rész összetartása visszafelé is működik. Sőt mintha az első a második, földi résztől nézve lehetne igazán érvényes, értelmezhető és – a csodálat és érdeklődés mellett – szerethető. Istenek disszonánsan, prózában vitáznak, a nagy vonat tetején decens kosárkából reggeliznek, amely vonat kimegy a színről (csehovi pisztoly módjára: ha egy vasút látható a színen, annak el kell indulni), így utaznak a földre, majd lent várja őket a szénnel fűtött kis gőzmozdony-házikó, a kockás terítő és persze a tojásrántotta – mindez Haydn-muzsikával. És a kis vonat mellett a szénhegyek… Ahonnan majd előjön, feltámad Baucisék halott fia és menyasszonya. Fehér ruhában, de szenesen, koszosan, csúszva, gurulva, szinte leesve – szívfájdítóan.

A Kovalik-féle Philemon és Baucis nem éppen a legfelhőtlenebb szórakozást nyújtja. A feltámasztott ifjú pár (Gál Gabi, Kiss Tivadar) csengő, üdítően szép hangjával még kiránthatna minket a mélyből, de nem lehet örülni, meghalnak az öregek. Nem is szomorkodunk nagyon, hiszen már az elejétől tudjuk, ez lesz; haláluk szép halál, kívánságuk teljesül, ők lesznek a kis templomuk őrei. Nem örülünk, nem szomorkodunk, csak amolyan melankólia van, esetleg kínos mosoly. Ebből legfeljebb az a blőd (földi, szándékosan primitív?) gesztus húzhat minket még mélyebbre, hogy új trónjukon is tojást kapnak a kezükbe… De még egy csavarintás a… hangnemen? szíven? a záró kép, a felhőt füstölő vonat mesei megvilágítással.

Mesevonattal érkeztünk, meseképpel zárunk. Mégis van meglepetés: érdemes ám élni, van, ami felhúzzon minket. Kérdés persze, a végtelenül elidegenített, elszemélytelenített drámák korában van-e igény a szépségre, egyáltalán megmutatni, úgy, ahogyan mi szeretnénk látni, a valami nagyon nagyot kimondás görcsös igyekezete nélkül. Kovalik Balázs Philemonja azt bizonyítja, hogy igenis van. Mindannyiunk szerencséjére.

Konstantia Gourzi: Az istenek tanácsa
Haydn: Philemon és Baucis

Boncsér Gergely
Csavlek Etelka
Érsek Dóra
Gál Gabi
Gulyás Dénes
Hábetler András
Hegedűs D. Géza
Jenny Gábor
Kálmán Péter
Kerekes Viktória
Kiss Tivadar
Kovács Annamária
Orosz Ákos

Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Konstantia Gourzi

Rendező: Kovalik Balázs

2009. március 21.
Vasúttörténeti Park

Fotó: Felvégi Andrea