"Én tudom és bizonyítékaim vannak. Én tudom, honnan ered a gazdaság és milyen a szaga. Az érvényesülés és a győzelem szaga. Én tudom, mit izzad ki a profit. Én tudom… A bizonyítékok cáfolhatatlanok, mert részrehajlóak, a saját szememmel vettem fel, a saját szavaimmal mondtam el, és saját, felfokozott érzelmeimmel töltöttem meg őket. Én látok, érzek, nézek, beszélek és így teszek vallomást.”

A fenti idézet Roberto Saviano Gomorra című kötetéből való, abból a könyvből, amely hosszú idők óta nem látott/hallott visszhangot váltott ki nemcsak hazájában, hanem az egész világon. Szerzője több év – egy egész élet – megfigyeléseit és tapasztalatait gyűjtötte össze és rendezte egy kötetbe, melynek megjelenése végül 2006-ra datálódott. Az elképesztően pontos adatoktól sem mentes összegzés és élményanyag egyes szám első személyben íródott, és magának a végeérhetetlen kutatásnak a története, amely a feltérképezhetetlennek, sokak által már nem is létezőnek tartott camorra, a Rendszer leleplezésére irányult, és ezáltal annak hiteles dokumentumává vált. Létrejöttének és létjogosultságának azonban egyetlen oka van: a személyessége. A szerző nem félt közel menni kutatása tárgyához, és miközben az okokat hajkurászta, amik előtt mások inkább meghajtják a fejüket, a saját bőrével játszva került egyre beljebb kívülállóként a szervezetbe. Ez a lavírozás az, ami tiszteletet keltett az egész világon, és amire a születő legenda épül; amelynek kapcsán a könyv megjelenése óta a többször megfenyegetett szerzőt Umberto Eco egyenesen nemzeti hősnek nevezte. Láttunk erre már hasonló példát egy fikciós filmben (ami szintén megtörtént eseten alapul), Fernando Meirelles Isten városa pont egy ilyen srác történetét meséli el, aki azáltal válik híressé, hogy nem fél előkapni a fényképezőgépét, akkor és ott, ahova máskülönben senki se merészkedne.




Matteo Garrone elé így érthető módon óriási feladat tornyosult, amikor a könyv filmre vitelének nekirugaszkodott, annál is inkább, mivel a regény stílusa inkább enciklopédikus, mint filmre illő (a tartalma viszont megkerülhetetlenül filmszerű). Azonban az már kissé érthetetlen, hogy a rendező nem él a szinte tálcán kínált lehetőséggel: az események sodrában szuveneritását megőrző fiú nézőpontjába helyezkedve beszélhetne a látottakról, egyúttal a kilátástalanságról és az ezen való felülemelkedéséről is (ami az elismert író életében végül is bekövetkezett), mégis, csak egy gyengécske próbálkozás születik arra, hogy behozza az író karakterét, ráadásul egy kissé ellaposodó történetszálban. Ekképp az egyes szám első személyű élményanyagot eliminálva és tulajdonképp minden személyes jelleget elhagyva öt különböző történetben próbálja a szemünk elé tárni, milyen is lehet az élet a kábítószer-kereskedésről és betondzsungeléről elhíresült Scampia vidékén. És bár a könyv nagy részét elfoglaló adatok felhalmozásáról szerencsésen lemond (csupán a film végére biggyeszt egy-egy elijesztő számot), de a részrehajlóság és a hiteltelenség fenyegetésével küzdve fő célkitűzése így is pusztán az igazi állásfoglalást kerülő, a maga nevében korrekt alkotás létrehozása maradt. A kérdés az, a dokumentarista szemléletű kívülállás releváns koncepció-e, ha egy sokak számára ismeretlen, és soha nem átélt életérzést próbál közvetíteni? Rá tudunk-e még valamire csodálkozni akkor, ha nincs meg benne az a személyes töltet, feszültség, ami beszippant és magával ragad? Vagy, ahogy a híradóknál lenni szokott, egy kis idő elteltével – megunva a tragédiák ecsetelését – inkább átkapcsolunk a következő esti filmre? 




Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok joggal járhatnak a néző fejében, miközben a film kockái peregnek a szeme előtt. A szoláriumban lezajló lövöldözés után, mely feltételezhetően az atmoszféra teremtésen túl a klánok között kitört háború nyitányát jelölendő kerül a történetbe, elkezdődik hat „hősünk” bemutatása: négy fiatal és két már idősödő ember hétköznapjaiba kapunk betekintést, akik mindannyian életük egy meghatározó döntése elé kerülnek. Azonban a döntés jogának bármilyen illúziójától megfosztva a választás kizárólag a rosszabb és a még rosszabb között történik, a pokolba vezető úthoz pedig a jó szándékon túl árulások sorozata vezet.

Így a sajátos férfivá avatáson éppen csak átesett Totó legjobb barátja anyját kényszerül feladni, a hollywoodi filmeken és Tony Montana árnyéka alatt nevelkedett két kamasz ostobaságukkal saját maguk sírját ássák meg, a fiatal, diplomás Roberto (a regényíró és a karakter nevének egyezése nem a véletlen műve) ugyan hátat fordít a gátlástalan vállalkozó maffiózónak, de ezzel saját karrierjének is, ahogy a halk szavú, örök félelemben élő „tengeralattjáró” átpártolásával is csak sanyarú életét hosszabbítja meg, lelkét azonban visszavonhatatlanul mély gödörbe temeti. A kivételt a kilátástalanság szabálya alól még a legpozitívabb végkicsengésű szál, Pasquale története jelentheti, de kérdés, hogy szenvedélyesen szeretett munkájának feladásáért cserébe elegendő elégtétel-e Scarlett Johansson, vagyis a rajta levő, általa tervezett ruha megpillantása, vagy inkább csak az elvesztett lehetőség fájdalmas igazolása? 




Az alkotók merészségét és a téma filmre vitelének fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni – elég csak abba belegondolni, vajon milyen áron intézhették el a kizárólag eredeti helyszíneken lezajló forgatásokat? A megmutatás módja azonban sokféle lehet, és itt épphogy nem a megfelelő módszert választották. Talán a regény hatalmas információtartalma vagy a realitáshoz való feltétlen ragaszkodás lehetett a gátló tényező. Talán azt nem lett volna szabad elfelejteni, hogy egy jól megírt forgatókönyvvel is lehet hitelesen, komoly témákról beszélni, ezt példázza a fentebb említett  Isten Városa, de az idei Oscar-opusz, a Gettó milliomos is.


Gomorra
Színes feliratos olasz-francia filmdráma, 137 perc, 2008.
Rendező: Matteo Garrone
Író: Roberto Saviano
Szereplő(k): Salvatore Abruzzese (Toto), Salvatore Ruocco (Boxer), Gianfelice Imparato (Don Ciro), Maria Nazionale (Maria), Toni Servillo (Franco)

Forgalmazza: Szuez Film Kft.

Bemutató: 2009. április 9.

A film a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje.