Mundruczó Kékszakállú-víziója kimerült egy szögesdróttal körülvett, tanyasi fóliasátorral keresztezett babaházban. Mindez a kóruspódiumra építve, tehát a zenekar mögött-fölött helyezkedett el, az orgonasípok elé pedig hatalmas zöld leplet függesztettek. A Deltából ismerős faszerkezettel körülrajzolt három transzparens szobában (konyha, nappali, fürdő) három párocska pantomimját szemlélhettük.  A látványvilág leginkább Fliegauf Benedek Tejút című szkeccsfilmjének stílusára emlékeztetett, a cselekmény pedig kb. a Szomszédok bonyolultságával vetekedett: evés, ivás, alvás, tévé, veszekedés, kibékülés, fürdés, smárolás; na meg a Mundruczó-opusokból elmaradhatatlan aberráció és stilizált erőszak (amit amúgy a filmjeiben működőképesnek találok).
 

Fotó: Felvégi Andrea
 

Célszerűbbnek tűnt tehát megfogadni Kékszakállú Judithoz intézett tanácsát: „akármit látsz, ne kérdezz”. Ha mégis ragaszkodnánk a látottak értelmezéséhez, akkor Mundruczó Kornél műsorlapon idézett szavaiból érdemes kiindulnunk: „A Kékszakállú herceg vára a nemzeti folklór hagyományait és a nyugati szimbolizmus eszközeit ötvözi, egyszerre magyar és egyetemes érvényű. A Herceg vigasztalanságának és Judit állhatatosságának története örök. A balladai ismétlődések és mély értelmű szimbólumok mögött azonban ott rejtőzik a hétköznapi igazság. Ahogyan a szerelem szertefoszlott illúziója mögött a realitás, az elvont művészet jelentős alkotásai mélyén a dolgok valódi természete mutatkozik meg. Az ember személyes végzetének vállalása számomra legtisztábban a mindennapi dolgok egyszerűségében mutatható fel.”

A realitásokról csak annyit, hogy nem kellett több, mint öt perc az első bugyivillantásig, a fegyveresháznál (2. ajtó) már meztelen testet láthattunk, onnantól pedig 1-2 mell bármikor felbukkanhatott. S hiába akarta a rendező a szimbólumokat dekonstruálni, használt ő maga is eleget: gondolok itt például arra a több tucat kispárnára, ami Tóth Orsit és nyomorék párját "ágyban párnák közt" elnyelte. A filmesztétika pionírjaként is tisztelt Balázs Béla librettója és Mundruczó rendezése között szórványosan azért lehetett összefüggéseket is felfedezni. A kínzókamra véres készségeinek említésekor például Mucsi Zoltán konyhakéssel megvágta magát, a kincsesház sminkesházként értelmeződött újra, időnként pedig az ajtók-színek meglehetősen elcsépelt analógiáira véltem ráismerni. Ha már semmi nem jutott Mundruczó eszébe, legalább megpróbált illusztrálni...
 

Pingpong Antonioni után szabadon. Az előadáson kutyaól,
kerítés és kempingszék vette át a sporteszköz helyét.
Fotó: Felvégi Andrea

Meggyőződésem, hogy az estét csak és kizárólag a szuperlatívuszokkal illethető zenészek mentették meg a csúfos bukástól. A Filharmóniai Társaság Zenekara kirobbanó formában volt, egy kézen megszámolható apró pontatlanságot leszámítva kiváló szólókkal és kiegyenlített, érett hangzással örvendeztettek meg. Egyetlen komolyabb bírálat érheti őket: a nagy tuttiknál elnyomták a szólistákat. Az est dirigense, Kovács János véleményem szerint a legjobb magyar karmesterek egyike: érzékeny, pontos – és szerény. Pedig Mundruczó alaposan megnehezítette a dolgát azzal, hogy a két énekes szólista a nézőtérhez közelebb, neki háttal helyezkedett el. (Az operaházakban, ahol a zenekar a színpad és a nézőtér között, az árokban helyezkedik el, legalább elvi esély van arra, hogy a karmester intéseit az énekesek is lássák.)

Komlósi Ildikó és Polgár László a dehonesztáló körülmények ellenére szívszorító drámaisággal és lenyűgöző profizmussal formálták meg Judit és Kékszakállú szerepeit (nem hiába éneklik évek óta együtt világszerte Bartók operáját), és még színészetből is feladták a leckét a prózás kollégáknak. Kevés minimalista mozdulattal, na meg – ennyit, és nem többet Mundruczó koncepciója dícséretében – néhány működő gesztussal (időnként ásványvizes palackból húztak egyet, csíkos kempingszékeikről lábat lógáztak, Judit a nagy C-dúr „szép és nagy a te országod” csúcsponton fintorgott) pontosan annyit játszottak el, amennyit a darab igényel és elbír.

Komlósi és Polgár Nápolyban

A szünetben elkapott beszélgetés-foszlányok alapján nem csak én találtam úgy, hogy fölösleges és zavaró volt ez az egész. De legalább ilyen zavaró volt, hogy a díszlet a helyén maradt a második félidőre is, noha a Mandarint koncertszerűen adták elő. Pedig a szünet után mindenki fel volt készülve, hogy „na, ha a Kékszakállúban meztelenkedtek, akkor a Mandarinban legalábbis Mucsi Zoltán fogja…” de inkább nem is folytatom. Hál’Istennek megúsztuk, így is épp elég volt elviselni a díszletnek nevezett tákolmányt villanypóznástul és papírseregélyestül. Tiszteletlen és és totálisan méltatlan módon – nyilván, mivel a díszletet nem lehetett a szünetben eltakarítani – a zenekar is utcai ruhában maradt. Ez még csak-csak elment a Kékszakállú alatt, na de utána?  Vagy a rendkívül eredeti, „kiöltözetlen zenekar használt díszlettel” volna Mundruczó Mandarin-értelmezése? (Volt szíves maga is oldalzsebes gatyában és tréningfelsőben megtisztelni a MÜPA közönségét.) A rendező mintha nem csak azt tévesztette volna el, hogy apacstanya és explicit szexualitás a táncjátékban, és nem a Kékszakállúban szerepel...

Talán abban keresendő a rejtély nyitja, hogy Mundruczó – a műsorlapról idézem – „színházban ritkábban dolgozik, akkor, ha olyan témát, csoportot, vagy helyet talál, ami kihívást jelent számára.” A kihívás ezúttal nehéznek, Mundruczó pedig könnyűnek találtatott. Csak azt nem értem, ha Mészáros Márta és Bozsik Yvette, vagy Horváth Csaba és Ladányi Andrea szabados, de vitathatatlanul zseniális Mandarin-feldolgozásait lábon betilttatták az örökösök, akkor ilyen fércmű hogyan kerülhetett színre? Lehet, hogy Bartók Péter még csak szóra sem méltatja Mundruczó próbálkozását...

Bartók: A kékszakállú herceg vára – szcenírozott koncert
Bartók: A csodálatos mandarin

Komlósi Ildikó, Polgár László – ének
Közreműködik: Listóczky Hajnal, Moldvai Kiss Andrea, Mucsi Zoltán, Somody Kálmán, Terhes Sándor, Tóth Orsi
Vezényel: Kovács János
Rendező: Mundruczó Kornél
Díszlet: Ágh Márton
Fény: Erdély Mátyás
Rendező munkatársa: Büki Dóra