Ha Bagó Bertalan az utóbbi években klasszikus szöveghez nyúlt, akkor előszeretettel üres térben, kevés díszlettel és kellékkel állította színpadra. Nincs ez másként a Hamlet esetében sem. A helyszínváltásokat jelzésértékű, elsősorban hangulatteremtő kellékekkel érzékeltetik, például bonszaiokkal Polonius házában vagy a palota belsejét jelző zongorával, ebédlőasztallal. A színpad elején lévő sírgödör végig nyitva, ezt jól ki is használják az öreg Hamlet megjelenésekor, Ophelia temetésekor és a sírásó-jelenetben is. A legutolsó, záró színpadkép szuggesztív: Hamlet és Laertes párbajakor az addigi ürességet fekete falakkal lezárt tér váltja fel. Fortinbras nem érkezik meg, Hamlet segít kimászni az egyetlen túlélőnek, Horatiónak – miközben földet szórnak rájuk. Az öreg Hamlet előmászik a régi sírgödréből, arrébb gurítja Claudiust, majd a felesége mellé fekszik. A hatalmas sírban helyreáll a rend, a család békében nyugszik.

A színészek fiatalok. Hamletet, Horatiót, Opheliát, Gertrudot egy korosztály képviselői, huszonévesek jelenítik meg. Polonius és Claudius harmincas, ám ők is jóval fiatalabbak a játékhagyomány szerint megszokottnál. Valahogy mégis lényegtelen a színészek életkora; talán a pontosan ábrázolt viszonyrendszer miatt. Nagy Péter Hamletje pimasz, lázadozó. Az előadásban fiatal, könnyedén veszi az életet; céltudatos, nem filozofáló. Nem is őrült, inkább az őrültséget rendkívül jól megjátszó, cinikus karakter. Szemberöhög mindent és mindenkit. Egyszerre befelé forduló, vívódó hős és külső szemlélő. Végtelenül lazán kommentálja akár az eseményeket, akár saját tetteit, ha kell, még szembe is köpi magát. Néha viszont megijed tetteitől. Ennek legszebb példája Ophelia temetése. Érzékeny búcsút vesz a lánytól, majd Laertesszel ráncigálja a holttestet, hogy bizonyítsa: ő szereti jobban a lányt. De ezt is inkább dafkéból teszi.

Claudius és az öreg Hamlet kontrasztja nemcsak Hamlet képzeletében jelenik meg, hanem vizuálisan is. Szegezdi Róbert magas, szikár és vékony – alakját jelmezekkel még jobban kiemelik. Vele szemben Szakács László (öreg Hamlet) alacsony, köpcös és pocakos. Ezek alapján Gertrud vonzódása a fiatalabb és vonzóbb Claudius iránt eléggé indokolt. Az ifjú házasok szerelmesek, hosszan csókolóznak, sőt  egymást puszilgatva és ölelkezve, fehérneműben jelennek meg Hamlet előtt. A testvérek párhuzamba állítását az ágyékkötő is erősíti. A Szellem, mikor fiának megjelenik, vallomása alatt fokozatosan darabokra hull a rajta lévő páncél, potyognak le róla a különböző részek, míg végül egy ágyékkötőben leül a sír szélére, és így mesél tovább, miközben fia az ölébe hajtja fejét. A gyónás-jelenetben egy hatalmas bronzvörös textilt húz magával Claudius, mely lassan tekereg körülötte, majd ezt magáról ledobva ágyékkötőben veti magát a földre, úgy folytatja gyónását. Az ágyékkötős Claudius erőteljesen emlékeztet Jézusra, nemcsak Szegezdi alkati adottságai miatt, hanem a testtartás és a kimerevített pillanat miatt is.

Az előadás vegyes benyomásokat kelt, fölösleges üresjáratok (például Kiss Ernő „dobozolása”, Rosencrantzék nyalakodása vagy a vissza-visszatérő földszórás) és jól megkomponált részek váltakoznak benne. Számomra, nézőként az egyik legnagyobb érdeme, hogy az elavultnak és nehezen érthetőnek vélt Arany János-i szöveg érthetővé, élővé tudott válni. Ez leginkább Nagy Péternek köszönhető, aki végig kommunikál (vagy a nézőkkel vagy színésztársaival), még akkor is, amikor csak félhangosan gondolkodik. Rendkívüli teljesítményű előadás ez – ritkán láthatunk ilyet Zalaegerszegen.