Manapság dívik az "új", amit a különböző stíluscimkék elé biggyesztett „nu” jelző hivatott jelezni. Természetesen van nu jazz is, s hogy ez mennyire új tud lenni, azt nemrég, októberben a Millenáris New Jazz Update programja már bebizonyította (lásd cikkemet erről). Akkor norvég zenészek mutatták be nekünk, hogy létezik a dzsesszen belül újítás, s ennek egyik fő mozgatórugója az elektronika.

Szóval valami hasonlóra számítottam most is, hogy (a) The Bad Plus együttes koncertjére vártam a Millenáris Fogadóban. Persze már maga a helyszín is jelezhette volna, hogy nem mindenki kíváncsi az igazán újra, sokaknak a „nu” címke is elég: a Fogadó ha nem is kongott, ám messzemenőkig nem gyűlt össze annyi ember, mint egyébként a Teátrumban szokott.



Aztán némi késéssel (ami persze messze nem érte el a szokásos magyar átlagot), megjelent a trió a színpadon: a dobos meglehetősen minimál-szerelésen játszott, ahogy ezt már az újmódi jazz együttesektől megszoktuk, valamint volt egy nagybőgős és egy zongorista. Szolíd, hétköznapi szerelés, semmi felhajtás, rögtön „a lovak közé csaptak”.

Kellemes, finom zenével indítottak, s talán nem csak az én fejemben ötlött fel a gondolat: leginkább szalondzsessznek hangzott az első néhány darab. Persze izgalmas ritmikával, rendkívül kellemes zongorafutamokkal, majd bő, vaskos zongora-akkordokkal, rendkívül fantáziadús dobbal, s kiváló bőgőszólammal, de csak nem akart annak a vérbő ötlet-parádénak látszani, amit manapság nu jazz néven adnak.

Hallottunk néhány nagyon-nagyon finom dobhangot, s a bőgős is bemutatta, hogyan kell játszani a hangszeren (ha nem hallottam volna néhány különösen zseniális bőgőszólót, bizony most az egekbe dícsérném), köztük olyan jobbkéz-játékkal, amely leginkább a flamenco technikára emlékeztet (már ahogy Victor Wooten és Victor Bailey szokta volt használni a jobbkéz ujjait: fel-le, s nem csak egyirányban).

Az első furcsaság az volt, hogy a zenészek nem voltak biztosak önmagukban. Legalábbis az első néhány perc elég feszülten telt a színpadon, amit csak a bő vastaps nyugtatott le. Láttam, ahogy kisimulnak az arcok, aztán megjelent egy lány a színpadon. „Lány” - mondom, mivel meglehetősen alacsony, picike és fiatal volt, hazai viszonyok között tipikus konzis. A hangja teljesen rendben volt: tisztán, szépen énekelt, csak valahogy az átélés, az érzelmek átadása (illetve megélése) hibádzott – rendkívül tehetséges, ám mégiscsak konzis-hangot hallottunk.

Majd egyszer csak kezdtem felismerni a számokat: ha jól emlékszem, a How Deep is Your Love volt az első (a Gibb fivérektől, amit természetesen a Bee Gees előadásában ismert meg a világ), aztán határozottan emlékszem még a Pink Floyd-tól a Comfortably Numb-ra (azt hiszem, a Wall lemezről), és így tovább, és így tovább. Végül alig másfél óra után levonultak a színpadról.

Siker volt, a közönség lelkendezett, és sikerült is még néhányszor visszatapsolni őket: sajnos azonban egyre erősebben érződött, hogy amit eddig hallottunk, az még csak úgy-ahogy begyakorolt volt, ám a ráadás már csak „csináljunk úgy, mintha”.

A trió vezére láthatóan a zongorista volt, az összekötő szöveget is ő mondta. Keveset beszélt, annál többet játszott, ám akárhogy is megutál ezért néhány olvasóm, nekem bizony Richard Claydermann jutott róla az eszembe. Édeskés, finom, több oktávon végigvonuló futamokat hallottunk tőle, a refrénekben pedig többnyire „sikált” (úgy értem súlyos, tömör akkordtömböket játszott, mint a „sikáló” gitáros).

The Bad Plus: Flim!!

Kellemes előadás volt, jó zenészeket hallottunk. Csak az újdonság maradt el (tekintve, hogy már a jazz hőskorában is előszeretettel újítottak fel slágereket). Profi, "hótprofi" hakni volt: s hogy hol maradt a „nu”? Azt majd az utókor megmondja.


The Bad Plus (USA)

A Nu Jazz-mozgalom egyik vezető együtteseként jegyzett trió egyaránt kielégíti a szabadtéri rockfesztiválok, a jazz-klubok és a nagy koncerttermek elvárásait, rafinált, finom, ugyanakkor ütős és erőteljes jazzjátékával.

Az együttes bőgőse Reid Anderson és dobosa, David King tizenéves korában kezd együtt dolgozni Minnesotában, nappal rockbandákban játszanak, éjszaka John Coltrane és a The Police lemezeit hallgatják. Hamarosan csatlakozik hozzájuk Ethan Iverson, és így alakul meg hármasuk 1990-ben, hamarosan a zenészek azonban önálló útjaikra térnek.

2000-ben futnak ismét össze Minneapolisban, ahol nem hivatalos koncertet adnak. És a három zenész kapcsolatának finom alkímiája ekkor kezd el igazán működni: az elsöprő sikerű koncertet követően a spanyol Fresh Sound Kiadó azonnal megjelenteti a lemezüket, amelyet a New York Times a 2001-es év legjobb lemezei közé sorol.

A trió ezután a Columbia Records Kiadóhoz szerződik, és intenzív turnézásai ellenére – 2003-ra – összehozza új, These Are the Vistas című albumát, amelynek producere nem más, mint a Peter Gabriel és Tom Waits albumairól is ismert Tchad Blake. Az album számos új, remek saját szerzeményt hoz, valamint elképesztő feldolgozásait a Nirvana-, Aphex Twin- és Blondie-számoknak.

Két lemezük jelenik meg hamarosan – 2004-ben – a Give, és 2005-ben a Suspicious Activity? – amit világkörüli turnék követnek, amelyek tovább öregbítik a trió hírnevét, mint a szenvedélyes és dögös jazz egy alapbandája.

Ezt követően a The Bad Plus közös lemezt ad ki a Heads Up Internationallal – 2007 májusában – Prog címmel, amelynek producere az angol veterán úriember, Tony Platt, aki Bob Marley és az AC/DC producere is volt. A lemez hat saját szerzeménye mellett a Tears For Fears, Burt Bacharach, David Bowie és a Rush egy-egy kitűnő feldolgozását is tartalmazza.

Egyszóval a The Bad Plus előnyben részesíti a zenekari rögtönzést és a közös játékot az egyéni szólózással szemben, tartózkodik minden jazzközhelytől, és összes szerzeményét úgy bontja szét, hogy abban ott hallható egy svájci óra pontossága, a dinamika teljes spektruma és a vakmerő fesztelenség egyaránt.

Az együttes:

Reid Anderson - nagybőgő
Ethan Iverson - zongora
David King - dob

Diszkográfia:

2007 Prog
2005 Blunt Object – Live in Tokyo
2005 Suspicious Activity?
2004 Give
2003 These Are The Vistas
2001 Fresh Sound