Az elme működését vizsgálók már évtizedekkel ezelőtt felfedezték, hogy az ember sokkal könnyebben emlékszik olyan, egyébként akár számára teljesen érdektelen adatokra, amelyeket így vagy úgy hozzá tud kapcsolni valamilyen személyes élményhez, vagy akár csak egy képhez, képzethez. Ezt használja ki a Gettó milliomos főhőse is, akit bizony jó néhány, a múltjában vele megesett emlékezetes esemény segít, hogy a rájuk tapadt válaszokat játszi könnyedséggel vágja ki a helyi Vágó István stúdiójában. A végtelen nyomorba született – a film egy korai jelenetében szó szerint fülig szaros – gyerek anyját szeme láttára gyilkolják le, aztán egy koldusmaffia kezére kerül, később lopásból-csalásból tartja fenn magát, míg a történet jelen idejében épp a rendőrkapitány vezet áramot belé, vallaná be végre, hogyan csalt a kvízműsorban. Pedig egyszerűen csak tudja a válaszokat. És szerelmes.



Sejtettük már egy évvel ezelőtt, amikor türelmetlenül lestük a 2009-es év akkor még csak terv-szinten létező premierjeit, hogy a Slumdog Millionaire nem lesz egy egyszerű darab. A szinopszis arról tanúskodott, hogy egy fiatal indiai srác a Legyen ön is milliomos stúdiójában ülve egyik kérdésre a másik után adja a jó válaszokat, és mindegyikhez egy-egy kis történet is kapcsolódik rövid, ám igen kalandos életéből. Ráadásul, ha rápillantottunk a stáblistára, a rendező címke mellett Danny Boyle nevét láthattuk, ami csak tovább fokozta az izgalmakat. Az 1994-ben a Sekély sírhanttal, két évvel később pedig a vitathatatlanul kulttá nemesedett Trainspottinggal berobbant manchesteri direktor ugyanis mindig képes meglepni a filmrajongókat – ha mással nem, hát azzal, hogy újra és újra ugyanazon a magas színvonalon teljesít, semmi hullámzás. Az 52 éves Boyle korát meghazudtolva vonultatja fel munkáiban az ambiciózus fiatal filmesek vehemenciáját és bátor kísérletező kedvét, illetve a színházban, tévében és filmstúdiókban egyaránt megedzett, sokat tapasztalt rutinos öregek pardont nem ismerő profizmusát. A part Leonardo DiCaprióval, a 28 nappal később című zombifilm, és most az indiai utcagyerek felemelkedése és tündöklése – mindig más és más környezet, zsáner és hangulat, de mindig ugyanaz a senki máséval össze nem téveszthető vizuális felkészültség és tökéletesség.



Mindezen előjelek ellenére sem gondolta azonban senki, hogy a 2009-es Oscar-díj átadóját követően erről a filmről fognak szólni leginkább sajtóhírek. Mondjuk ki: a nyolc Oscar, az sok; meggyőződésem, hogy egyik film sem érdemel ennyit, sem a Gettó milliomos, sem más. És ha mégis így agyondíjaznak valamit, akkor ott óhatatlanul elkezdünk felfigyelni a máskor ostobának gondolt (üzlet)politikai háttéradatokra. Összeesküvés-elmélet: most is karvalytőke a neved.
Az indiai filmiparról tudható, első ránézésre a mennyiségre mennek a minőség helyett, de az is egy felfogás, miszerint leminősíteni ezt a túlburjánzó romantikus glazúrt mindössze ízlés kérdése. (Hát nem tudom.) Az mindesetre tény, hogy Bombay és a többi indiai filmközpont évente nagyjából ezer filmet hány ki magából – míg az ezekből befolyt pénz viszont nyilvánvalóan csak töredéke annak, amit mondjuk Hollywood produkál. De a piac mindenképp óriási, és ahol kereslet van, ott előbb-utóbb felüti fejét a kínálat is. Kell-e túlragozunk, hogy az indiai helyszíneken, indiai szereplőkkel forgatott, és tulajdonképpen az indiai miliőt ábrázoló Gettó milliomost most nagyon-nagyon szeretik arrafelé. Azt nyilván senki nem gondolja, hogy egyetlen film felfuttatásáért cinkosul egymásra kacsintottak a válságban megroppant derekú filmesek, de a Gettó milliomos jó eséllyel lehet a kezdete egy, a térség felé való komolyabb nyitási folyamatnak.



Bollywood lényege az übergiccs, a színek kavalkádja; hát, most hadd ne mondjam, de olyan, mint nálunk egy jó módú romalakodalom, húszkilós fuxokkal, rózsaszín autókkal és a nászajándékba építtetett, feldolgozhatatlan számú különböző színnel lefestett többemeletes villával. Ezt harmonizálni a Danny Boyle munkásságára jellemző formanyelvvel, nos, talán nem is olyan szürreális, mint elsőre tűnik. Végeredményben mindkettő a zsúfoltságból indul ki, jóllehet Boyle-nál mindig minden flottul a helyén van, mindig sok, de sosem túl sok, ezzel szemben Bollywoodban az érzékek stimulációjának mértéktelensége működik, ahol a számunkra túl sok nekik még mindig túl kevés. A Gettó milliomos lehet, hogy bizonyos értelemben megidézi, de semmiképpen nem koppintja ezt az indiai filmformát (túlzás lenne zsánernek mondani), szépen is néznénk ki, s mindössze egyetlen alkalommal kacsint ki rá konkrétan, akkor is elnézően, kedveskedően, megengedően, méghozzá a stáblista alatt futó, nyilvánvalóan komolytalankodó zenés-táncos fináléban.
Végeredményben tehát az jár a legjobban, aki – akár az Oscar-diadal hallatán – viszonylag szűz lélekkel ül be Gettó milliomost nézni, mert ő legalább képes lesz előítéletektől mentesen, és a megfelelő (viszony)rendszerben való elhelyezés görcsös akarása nélkül megnézni az év egyébként valóban egyik legmeghatározóbb alkotását. Amiből ki fog derülni, hogy amit mi a nyomor szó alatt értünk, és amit az valóban jelent például Indiában, a között körülbelül olyan minőségi különbség feszül, mint egy másodvonalbeli bollywoodi film és a Trainspotting között.

Gettó milliomos (Slumdog Millionaire)
színes, feliratos angol film, 120 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Danny Boyle
Szereplők: Dev Patel, Anil Kapoor, Saurabh Shukla, Freida Pinto, Azzharuddin Mohammed Ismailm, Ayush Mahesh Khedekar