Két szervezőcsapat, két külön világ: egyik az alternatív művészetek (művészet-kísérletek?), a másik pedig az alternatív zenei szubkultúrák ismerője. A kettő közötti kompromisszum természetesen az alternatív (és itt most az alternatívot a lehető legtágabb értelemben illik venni!) zene, mely alkalmasint elég ingerdús ahhoz, hogy kiérdemelje a „művészi” jelzőt – legalábbis a rajongók egy része szerint. Voltam már több furcsán eklektikus koncerten, de az biztos, hogy ilyen vegyesfelvágottból kevéssel találkoztam... Lássuk a koncert két külön világát:

A Drótanya-szekció

A Drótanya nem egyszerűen kortárs, „kísérleti” (azaz experimentális) zenei fesztiválsorozat: igaz, zenei felhozatalával már 2004 óta különleges színfolt a Gödör klubban, de sokan elfelejtik, hogy művészeti palettájának legalább ugyanennyire fontos részei a performanszok, táncművek, vetítések/videoinstallációk és az egyéb kortárs műalkotások kiállításai. Különlegessége, hogy sok más kortárs művészeti esttel ellentétben a Drótanya valahogy nem erőltetett, nem görcsösen újító és nem is törekszik arra, hogy minden mozzanatával elvont legyen – a zene és a mozgás, illetve ennek a klub egész terével való egyé válása a cél.

A magasabb fokon való megélés reményében általában a zenei produkciókat improvizatív performanszok és háttérvetítések festik alá. A közönséget persze a szokásos ücsörgős, bambulós felállásban kell elképzelni – ahogyan a Havizajos produkcióknak, ezeknek is van egy különleges előadás-érzete. Összességében annyit mondhatok: a zenei rész amolyan ’mindent bele’ olvasztótégely volt, a performanszok pedig – ki gondolta volna? – szinte már közmondásosan szabadosak...

1

2

3

4

5

6

7

8

9

Az első fellépő az orosz Re-Drum volt: kellemes egyvelegét hallhattuk dark ambientnek és kísérleti elektronikának, nagycsomó akusztikus (?) gitárral megbolondítva (bár mondanom sem kell: azok is visszhangosra voltak torzítva). A kiírás szerint egy másik, szintén orosz ambient projekt (Rattus névre hallgat) segédkezett a koncert létrejöttében – érdemes utánanézni, mert a színpadon ügyködő két művész elképesztő ügyességgel dolgozott össze.

Kevés sötét ízű ambientet hallottam élőben, ahol ilyen finoman fonták egymásba a motívumokat: ugyan most se jöttek be a levertség-fáradtság-csüggedtség, ill. a reménytelenség-kiútnélküliség és elnyomottság érzetét keltő betétek (maga a közvetítendő szorongós-spleenes életérzés is már a könyökömön jön ki; minden második színalatti ambient erre épít), de az összeszedettség kárpótolt. Talán pont emiatt volt egy furcsa, oda nem illő nyugodtság a zenében, nem tudom. Mindenesetre hűvös űrzenének pont jó volt.

1

2

3

4

5

6

A Re-Drum/Rattus alatt egyszemélyes performanszot láthattunk: kifejezetten érdekes, hogy mekkora a kereslet az ehhez hasonló improvizatív „vonagló-performanszokra”. Egy összeszedett, kiszámítható zenére nem nehéz előadni, ám egy, a zenész szeszélyeitől függő hangulatambient már egészen más tészta: nem is csoda, hogy annyian mosolyogták meg. Pedig azt aztán végképp nem lehet mondani, hogy a mozgás ne lett volna a zene stílusához illő: a performer dolga az volt, hogy a színpad előtti térre vetített fénysávban „kínlódjon”, de nem ám akárhogy. A megfelelő részeknél légies, időtlennek tűnő, vagy éppen nehézkes, fáradt, komor vagy felszabadult, etc. érzeteket kellett átadnia a közönségnek; ez többé-kevésbé sikerült is. Bár mondom, ez egy rendkívül nehéz műfaj, szóval nagyon könnyen átmehet a röhejes hókusz-pókusz kategóriájába. Ez igazán a következő fellépés alatt vált problémává...

A Rovar17 olyan formáció, amit azt hiszem, felesleges bemutatnom: az utóbbi évek zajzenei estjeinek állandó fellépőjeként a legismertebb magyar noise/experimental projekt. Zeneisége valahol a fehérzajos rádió és a hűtő/mosógép/porszívó hangja között lehet, bár avatott füleknek ez jócskán árnyaltabb alakot ölt: a zene több jellegzetes témából épül fel, amelyek asszociatív hálója végeredményében komor, nyomasztó és félelmetes. A lét rettenete földöntúli zajok, morajok formájában mutattatik be: olyan elemi élmények manifesztálódnak (zenei?) hanghatások formájában, mint a mozdulatlanság, a csend (!), vagy a bénultság; mindezt egyfajta sötét, misztikus őrület veszi körül. Verdi forog a sírjában...

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

Az előadás zenei része most is a megszokott delejjel hatott – ahogy mondtam, az igazi gond itt a performansszal volt. Ha a kiírás nem csal, akkor Buday Enikőt láthattuk: addig a pontig sikerült hozni a zene hangulatát, ameddig a művésznő csak őrjöngött, kapálódzott (elég görcsösen, éles mozdulatokkal tette, szóval elég jól aláfestette a zene érdességét és viszont), és „táncolt”. Az utána következő ufós intermezzo viszont már elképesztő komolytalan volt: már azt hihettük, hogy a performansz véget ért, amikor lassan felkerült egy igazi bolhapiaci E.T.-maszk és egy csillogó zöld köntöske. Sokak szerint ez kellően nyomasztó volt, illett a zenéhez... nem tudom, lehet, hogy csak az én ingerküszöböm túl magas, de még egy béna sci-fi horror után is nagyon kevés a marslakós-csillagkapus kisember. Szerintem kifejezetten vicces volt. Sőt, hangulatromboló. Különösen az a rész, amikor E.T. a vetítővászon előtt haldokolt; én nem igazán értettem, ezt miért tette (bár már korábban, az őrjöngős-vagdalkozós közjáték alatt sem értettem, miért vette le a cipőjét és miért rakosgatta azt 3 percenként más helyre). De sebaj, legalább modern art...

Nem mondták be, hogy a klub másik részében ezek után rögtön egy kortárs-balett előadás kezdődik: ugyan még sikerült elcsípnem a végét, de 5 perc alapján nem tudok kellően cizellált véleményt formálni róla. Volt a mozgásnak egy nagyon erős, az előző produkciókat folytató légköre, de ezen túl nem fogtam fel sokat a látottakból. Néhányan fejcsóválva jegyezték meg, hogy „ők ehhez kevesek” – talán ez az előadás már nem volt ehhez a közönséghez illő. Mindenesetre kellően eklektikussá tette a rednezvényt.

Az Industrial Fusion-szekció

A francia Flint Glass zenei irányultságát a ’dark electronics’ jelző szemlélteti a legjobban: sok sötét élményt keltő ambient (megpróbál absztrakt érzéseket, hangulatokat átadni az asszociatív zajokkal) elemmel hígított, plusz ritmikus noise alapokra rakták össze – persze az én fogyatékosságom, de én a koncert előtt, otthoni hallgatás közben nehezen tudtam elképzelni, hogy erre emberek tényleg táncolnak. És mégis: élőben a zene tribal éle nagyon karakteresen az ambient elé ugrik. Kétségkívül itt mutatkozott meg a legnagyobb különbség a koncert két világa között: az előadásszerű fellépések után ez amolyan ’diszkószekció’ volt.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

Nem meglepő módon a Flint Glass is a lovecrafti univerzum légkörét használja a zene ritualitásához: a legszembetűnőbb jellegzetesség az ilyen formációknál az, hogy a zene ambientes síkja amolyan ’vasárnapi okkultista’, a tribal/rhythmic noise síkja pedig ehhez mérten démonidéző mantra. Nincs ezzel semmi baj, mert a kellően súlyos atmoszféra kellően baljós benyomásokkal lett összerakva, de hát mégiscsak ez folyik már a csapból is... (tudom, nekem semmi sem elég jó, de hát ha egy téma unalmas, akkor unalmas...)

1

2

3

4

5

6

A belga Empusae ugyanezen az ösvényen halad, ám valami egészen mást hoz ki a zenéből: a dark ambient árnyas, homályos dimenziója és az industrial érdes ’ráspolydimenziója’ itt szinte egymásba olvad. Érdekes, hogy itt elég jól elkülöníthető a háttéré zsugorított industrial-ambient massza és a tribal elektronika rituális síkja: rengeteg beleveszős, borult törzsi rituálé-motívummal burjánozza túl a teret, mintha valami vírus lenne, ami minden elemi parányba megpróbálná bemásolni magát. végeredményben elmerülős varázszene. Egyszer fénytelen, fenyegető ambient-ima, aztán más számokban mintha különleges mérnöki precízitással megtervezett óramű-zene lenne, már-már szakrális összhatással. A zene (rituális) zajtekervényeinek köszönhetően abszolút táncolható: íme néhány kép a közönségről!

Számunkra sokkal érdekesebb a következő fellépő: a Tzolk’in maják rituális tánca – vagy legalábbis valami nagyon hasonló, 21. századi előadásban. Ezzel együtt francia-belga zenei koprodukció az Empusae és a Flint Glass között.

1

2

3

4

5

6

7

8

Rengeteg jelzővel illetik az együttes zenei stílusát: egyesek azt mondják, ritual ambient (bár aki hallott már Nojdát, itt erősen tiltakozhat), ezzel utalva a zene önkívületi állapotba ringató, túlvilági ritualitással körüllengetett légkörére. Megint mások azt állítják, hogy dark electro: van benne valami, mert a sámántáncot elektronikus zörejek, morajok alapozzák meg. Én nem mondanám sem tribalnak, sem dark ambientnek, merthogy egy igazán rituális zene nem szintetikus, illetve az igazi dark ambient nem ’tánczene’. De a rituális, sötét elektronikus jelzővel már kiegyezek: a Tzolk’in tehát olyan túlvilági elektronika, amely a maga szervetlen ambient-rituáléjával mondhatni a 21. századi absztrakt zenei kultisták sámánzenéje.
 

Az ilyen zenéknél tényleg kézzel fogható a különbség a lejátszó és az élő koncert között: a Tzolk’in robotikus szakralitásáról csak annyit, hogy élőben lehetett igazán átélni – ez a zene nem olyan, mint a többi. A legtöbb tánczene csak az ember bőréig ér, ez azonban minden porcikájában ott van. A Tzolk’in már-már közelíti a táncot a meditációhoz. A lényeg az élet misztikus megélése – ezzel együtt a Tzolk’in komor replikáns, még napokkal a koncert után is szólt a fejemben.

1

2

3

4

5

Azt leszámítva, hogy a klub dizsihangulata, illetve néhány rajongó különösen röhejes allűrje eléggé demoralizáló volt, nagyon kellemes élménnyel gazdagodtunk: nem minden nap láthatunk bomlott zajszobrászokat, sámánDJket és UFO-performanszereket, az biztos. Remélem a következő közös szervezés (igen: legyen!) is hasonlóan sikeres lesz!

Fotók: Lányi Dániel