A frivol mesét Edward Albee, a Nem félünk a farkastól mély emberismerettel és gyilkos iróniával megáldott szerzője adaptálta, a Budapesti Kamaraszínház színpadára pedig Magyar Fruzsina és Bíró Dénes e.h. dramaturgok álmodták. Nem volt könnyű dolguk. Nabokov narrációjának eltolt idősíkjai (a gyakorlatilag folyamatos belső párbeszéd a gyermek és a felnőtt Humbert között) az olvasást élvezetesebbé, a megértést ellenben nehezebbé teszik. Ez a nehézkesség sajnos meglátszik a Shure Stúdió előadásán.

A díszlet szinte semmi: stúdiószínházi fekete falak, a színpad közepén egyetlen kanapé, a helyszínváltásokat csupán e bútordarab huzatának váltakozása jelzi. Humbert (Haás Vander Péter) a közönséget szólítja meg, nekünk beszéli el, mint nyomorította meg az életét először egy kamaszkori szerelem emléke, majd mint végezte be ezt a folyamatot Lolita, a kegyetlen-szerencsétlen nimfácska. Azonban betéved a színpadra Humbert mellé az Úr (Lukáts Andor) is, aki összemosódva testesíti meg a Lolitát végül elcsábító Clare Quilty drámaírót, Albee-t és Nabokovot, egyszerre szerzője és szereplője a történetnek – a két férfi, az író és a színpadi hős egymást kioktatva és bátorítva együtt fonja a cselekmény szálait.

Hamarosan megjelenik a színen maga Lolita is, hatalmas szemű, tizenkétéves-forma kislány (Mádi Laura), akiben határozottan van valami ördögi báj. Az előadásnak ezen a pontján következik az a rendezői megoldás, amely azért lepett meg őszintén, mert azt gondoltam, ilyesmivel ma már egy elsőéves egyetemi hallgató sem él: miután a szépséges gyermek segítségével Humbert megidézi egykori kedvesét, Annabelt, az Író meggyőzi róla, hogy – idézem – „nálunk (!) egy ekkora kislányt csak egy idősebb lány játszhat”, ez állítólag színházi konvenció. Ha az, akkor valószínűleg hallgatólagos, de ennél már az is jobb lett volna, ha átvezetés nélkül az „idősebb” Lolita lép színpadra. Apróság balra el, és az írói instrukció értelmében macskamozdulatokkal besétál a végleges Lolita (Földes Eszter e.h.). No comment.

A folytatásban hol Humbert, hol az Író mutatja be a szereplőket a múltból és a jelenből. Így ismerjük meg Lolita anyját is, Charlotte-ot (Varga Klári), akit Humbert kényszerből vesz el, hogy az imádott nimfácska mellett lehessen. Charlotte halála kapóra jön (egyébként a regényben az asszony autóbaleset áldozata lesz, miután Humbert naplójából tudomást szerez a férfi valós érzelmeiről, a színpadon viszont szívroham végez vele, amikor le akarja lőni a hűtlent, nyilván a drámai feszültséget növelendő), majd kezdetét veszi Lolita és Humbert road movie-ja az Államokon keresztül, menekülve a törvény, az ismerősök és önmaguk elől. Ezalatt a meglepően fejlett kislány Humbert szeretője lesz.

A könyvben Lolita szeszélyből, kíváncsiságból, a színpadi változatban viszont anyja halála miatti összeomlásában enged először Humbertnek, a különbség oka valószínűleg itt is a drámai sűrítés szándéka. Ez a két apró ferdítés (Charlotte halálneme és az első szeretkezés időpontja) csupán azért zavaró, mert az egész előadásra jellemző egyszerűsítési törekvést érezni benne, amire persze szövegszinten szükség van, érzelmi szinten annál kevésbé. Ez a rendezés Humbertet tutyimutyi, kétségbeesett pedofilként, Lolitát pedig butuska, kacér, kezelhetetlen kiskamaszként ábrázolja, ami részben igaz is. Humbert maga többször jegyzi meg, hogy Lolita „csak egy gyermek”, aki ráadásul árva – ezek a mozzanatok teszik a férfi vétkét valódi bűnné. Ő kétségkívül szerencsétlen, beteg ember, felnőtt-álruhája azt a tizennégy éves fiút takarja, aki egykor halálosan szerelmes volt egy Annabel nevű lányba „a tengerpart bús mezején”. Viszont Lolita árvasága és Humbert tragédiája mégis szül közöttük valamiféle kancsal szeretetet, törődést, a nyers szexualitás kölcsönös gyötrelmeinek prizmáján különös apa-lánya kapcsolat szűrődik át.

Ez természetesen az érzelmi finomság azon foka, amelyet színházi keretek között rendkívül nehéz megmutatni, főleg, mert ez az előadás például hangsúlyozottan mindent kimond, sok olyasmit is, amit talán jobb volna a nézőre bíznia. Klisékkel is él, például a kétségtelenül idecsengő, ám agyoncsépelt Over the rainbow-val, valamint méltatlan, erőltetett szóviccekkel: „aki így tosz, az nem mítosz”, „menny a pokolban – menj a pokolba!”; ezeknek a vásári komikumon túlmutató funkcióját nem sikerült megfejtenem. Örvendetes azonban, hogy Humbert monológjai szinte teljes egészben a regényből átemelt, szinte ízlelhető nyelvezetű passzusok. Az adaptáció megkísérli kihangsúlyozni a történet gócpontjait. Ez nagyrészt sikerül is, ám egy-egy jelenet így is unalomba fulladt (a „pszichológusnő” Humbertnél tett látogatása vagy Quilty meggyilkolása), mások egészen feleslegesnek bizonyulnak (a Fiatalember megjelenése vagy az „orvos” egyértelműen poénvadász vendégszereplése). Szépek és meghatók Humbert és Rita (Majzik Edit) pillanatai, a felnőtt, terhes, vidéki háziasszony Lolita egyenesen hátborzongató, süket férje, Dick (Hayth Zoltán) pedig szívmelengetően komikus hatást kelt.

A színészi játék tekintetében ugyanilyen vegyes a felhozatal: Haás Vander Humbertjéből éppen az hiányzik, ahogyan maga Nabokov jellemzi halálpontosan regényhősét: „pöcegödörnyi rothadó szörny a lassú, fiús mosoly mögött”, egyébiránt rutinnal hozza a vergődő, szánalmas pedofil alakját. Lukáts Andor minden figurájában mesteri, legjobb persze Quiltyként, a gusztustalan, impotens vadállat és a kínlódó, gúnyos zseni keresztmetszetében. Földes Eszter néhol eltúlozza Lolitát, ez egyes jelenetekben előnyére, máskor hátrányára válik; az ifjú színésznő még nem érzi mindenhol az arányokat, tehetsége azonban szembeötlő, főleg a Humberttől való búcsúvétel pillanataiban, amikor felnőtt Lolitaként Lolitább, mint bármikor. Varga Klárival az a gond, hogy míg például Adrian Lyne 1997-es filmjében Melanie Griffith-ben kellemes külseje ellenére van valami elemien visszataszító, addig a Kamaraszínház Charlotte-ja annyira vonzó asszony, hogy a néző minden előzetes információ dacára is nehezen érti, miért kell annyira undorodni ettől a nőtől. Charlotte erotikus tánca (mozgás: Balázs Mari) például lenyűgöző, nehéz kikerülni a hatása alól. Majzik Edit Ritaként finom és őszinte, Hayth Zoltán a darabos, süket férj szerepében üdítő színfolt a drámai félhomályban.

A Lolita korrekt előadás, amely nagyon nagyot szeretne durranni, s talán éppen ezért nem teszi. Nem is beszélve arról, milyen nehéz a túlingerelt XXI. században igazán megdöbbenteni a közönséget. Hogy erre van-e még szükség, vagy eljött a hangsúlyok eltolásának ideje… mindenki döntse el maga.

Edward Albee–Békés Pál: Lolita

Úr, Clare Quilty: Lukáts Andor
Humbert Humbert: Haás Vander Péter
Lolita: Földes Eszter e.h.
Charlotte: Varga Klári
Rita: Majzik Edit
Fiatalember: Szűcs Péter Pál
Louise: Nagy Enikő
Dick: Hayth Zoltán
Annabel és kis Lolita: Mádi Laura

Jelmez: Dőry Virág
Játéktér: Hegyi Árpád Jutocsa
Dramaturg: Magyar Fruzsina, Bíró Dénes e.h.
Mozgás: Balázs Mari

Rendezte: Hegyi Árpád Jutocsa

Bemutató: 2009. február 14.
Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió