A Láthatatlan Szeged megjelenése egy három éve dédelgetett álom megvalósulása. Az Ilia Mihály előszavával kiadott fényképalbum létrejötte – talán – egy véletlennek köszönhető. Podmaniczky arra lett figyelmes, hogy a feleségével nézegetett, Szeged helytörténetileg is fontos helyszíneiről készült fotókról mégsem a város nevezetességei jutnak először eszükbe, sokkal inkább saját személyes élményeik, impresszióik. Innen ered az ötlet, hogy megjelenjen egy olyan kiadvány, amely Szegedet a szegediek vagy itt élők szemével nézze az emlékeik tükrében. A szerző azonban nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy képaláírásai ne befolyásolják olvasóit („ha valóban a képről írnék, az megszűnne”), csupán az ő fantáziájukat is elindítva mindenki maga fedezhesse fel „saját Szegedét”. Különböző, a városról készült életképek kapnak helyet a kötetben, az ehhez társuló képaláírások három nyelven (magyarul, angolul és németül) olvashatóak. Először csak tíz fényképpel próbálkozott a szerző, fantázia-elindítóként, majd ennek sikerén felbuzdulva megindult a fotográfiák válogatása. A száztíz-százhúsz kép közül végül kilencvenhét került a könyvbe, kizárólag eredeti fényképek (digitalizálva), képeslapok nem kaptak helyet a kötetben. A négyzet alakú forma is azt szolgálja, hogy mind az álló, mind a fekvő fényképek torzítás nélkül érvényesülhessenek. Az így elkészült kiadvány számos kiadót megjárt, sikertelenül. Nem mintha nem vállalkoztak volna a könyv kiadására, hanem mert minden főszerkesztő szerette volna átalakítani a koncepciót – egy képet többször is beválogatni, más képeket több részre darabolva elhelyezni a kötetben. Podmaniczky kisvártatva arra a következtetésre jutott, ilyen módon nem adhatja ki a könyvet, azok a kiadók, akikkel nem sikerült együtt dolgozni, nem szegediek, nem érthetik az ő nézőpontját.

Ez is hozzájárult a Podmaniczky Alapítvány létrehozásához, de az is, hogy egyik kötetéből összesen száz példányt vásároltak meg, ezért saját maga kívánta kézbe venni a terjesztéssel járó feladatokat. Végül meghatározóvá vált az a tapasztalat. hogy svájci tartózkodása alatt többször megtapasztalhatta az alapítványok hatékony működését. Ezen körülmények egyesüléséből jött létre az alapítvány, mely a könyvek terjesztésével is foglalkozik tehát. A könyvek bolti forgalomba nem kerülnek, kizárólag interneten, az alapítvány honlapján (www.podmaniczky.com) rendelhetőek meg.

Az Idegpályám emlékezete címet viselő novellafüzér a szerző gyerekkori élményeinek fikcionalizált változata. Az estet megnyitó Erdélyi Ágnes „kiváló irodalmi élménynek” titulálta a vékonyka kötetet. Podmaniczky hozzáfűzte: olyan mintha ez lenne az első könyve. A borítón a szerző saját fotójával illusztrált kötet szövegén hat évig dolgozott, közben négy gyerekkönyvet is befejezett. A téma iránti vonzalma abból adódik, sok könyvvel – mint mondta – ő sem tud mit kezdeni, a gyermekkor viszont általános élménye az olvasóknak (is), így talán ezek is elindíthatnak egy emlékezési folyamatot, vagy akár csak a fantáziát. Az utolsó novella egyik mondata azonban reflektál az azóta eltelt időre és arra a pozícióra, amelyből a visszatekintés megtörténik. Ennek ellenére Podmaniczky úgy érzi, tud gyerekként gondolkodni és beszélni is a világról. Ez természetesen azzal is jár, hogy nem alkalmazhatja bennük a „felnőttség nyelvi alakzatait”, gyermeknyelvet használ. Ez azonban nem idegen tőle, hiszen mindig is játékként fogta fel a nyelv használatát. Már ötévesen is írt – mesélte, igaz, akkor még csak értelem nélkül rótta tele az íveket ákombákomjaival. Édesanyjához vitte a teleírt lapokat: „ennek már van értelme?”. Ez az „ártatlan gyermeki rácsodálkozás”, melyet egy kritikusa is megjegyzett vele kapcsolatban, azóta is megmaradt. A nyelvi játékok másik „oka”, hogy „a szövegeken olykor lazítani kell”, így technikai funkciót is kapnak a humoros részek. „Nem másképp látom a világot, hanem másképp írom le” – mondja nevetve Podmaniczky.

A novellafüzér két részre bomlik, melyek közül az első kifejezetten a történeteket hangsúlyozza, míg a második már fontosnak tartja azt is, hogy bemutassa a hetvenes-nyolcvanas évek Jászkarajenőjének fontosabb helyszíneit (mozi, cukrászda), családi hangulatait (karácsony, közös ebédek).

A beszélgetést felolvasások szakították meg az Idegpályám emlékezete című novelláiból, még nagyobb kedvet adva ahhoz, hogy az egész kötetet megismerjük. Podmaniczky – sok szerzővel ellentétben – rendkívül élvezhetően olvasta fel elbeszéléseit, így nemcsak azoknak humoros oldala, hanem szép mondatai, és a novellák kiváló szerkesztése is érvényesülhetett. Kolozsi Orsolya valószínűleg az először jelent meg moderátori szerepben az este, a beszélgetés elején láthatóan nagyon izgult, és bár még biztos több alkalom is szükséges ahhoz, hogy beléphessen a „jó moderátorok” közé, úgy tűnik, ez a műfaj nem áll tőle messze. Podmaniczky Szilárd kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, így jól kiegészítették egymást.



Podmaniczky Szilárd eddig megjelent művei:

Haggyatok lótuszülésben. Elbeszélések. JAK-Pesti Szalon, 1993.
Megyek egy kört az alvázon. Elbeszélések. Pesti Szalon, 1996.
Vastag sapka. Tárcanovellák. Palatinus-Délmagyarország, 1998.
Képlapok a barlangszájból. Minimál prózák. Palatinus, 1999.
„…hidraulikus menyasszony…” Összegyűjtött versek. Palatinus, 2000.
Két kézzel búcsúzik a leopárd. Regény. Palatinus, 2001.
Teljes hasonulás. Gyermektörténetek. Három nyelven (magyar, német, angol). Magánkiadás, 2002.
Feltétlen emberek. Tárcasorozat. Noran, 2003.
Időntúli hétméteres. Regénytrilógia. Tiszatáj Könyvek, 2004.
Gumiharangok. Novellák. Új Palatinus Könyvesház, 2005.
Ahogy a Kisnyúl elképzelte. Mesekönyv. Új Palatinus Könyvesház, 2005.