November folyamán véletlenszerűen három olyan kiállítás nyílt Budapesten, amelyeket bensőséges poétikai szálak fűznek egybe: George Maciunas művei a MTA Művészeti Gyűjteményében, a küldeményművészet nemzetközi hálózatának dokumentumai és élő eseményei az Artpool-ban, a Szobrászok című csoportos képzőművészeti rendezvény a B2 Galériában került közönség elé. A továbbiakban az érintkezési pontokat kívánom nagy vonalakban körülhatárolni, betartva a művészettörténeti folyamatosság sorrendjét.

George Maciunas a Fluxus nevű akcionista csoportosulás fő szervezője, központi egyénisége volt, litván származású amerikai bevándorló. Azé a nemzetközi kollektíváé, amely a hatvanas években fejtette ki máig sugárzó tevékenységét. Nem voltak tényleges központjai, csupán központi eseményei, így nagyjából nyugati és keleti szárnyra bomlott, elsőként próbálva végrehajtani a művészeti rendszer decentralizációját, sajátos összhangban Marshall McLuhan világfalu-elméletével, valamint Robert Filliou azon maximájával, mi szerint a művészet ott van, ahol a művész tartózkodik. A képzőművészetet, a zenét, a mozgóképet és az akciót ötvöző Fluxus-események ünnepi pillanatai közötti úgymond hétköznapi időréseket a mozgalom tagjai közötti postai kommunikáció töltötte ki. A futurista és dadaista előképekből merítve a Fluxus bennfentesei művészi célzatú postai cikkekkel bombázták egymás postaládáját és agyát. A küldemények eleinte kizárólag a tagság önkörén belül áramoltak, ám egy bizonyos idő elteltével a példa ragadóssá vált, és a konceptuális művészet lendületvételével párhuzamosan a kapcsolatművészet eszméje megállíthatatlanul terjedni kezdett szerte a világban. Művelőinek száma alig néhány év elteltével több ezerre duzzadt.

Maciunas és a Fluxus művészettörténeti csomóponttá vált, hatása máig érzékelhetően ott fészkel a „posztmodern modernizmus” sejtjeiben. A csökött művészeti rendszer decentralizációjának a magvát elhintve a kreatív embereknek azon ezreit mozgatta meg, akik nem vágytak hírnévre, művészeti karrierre, csupán annak szerettek volna örülni, ha életük a hétköznapokban nem oly sivár és egyhangú – valamilyen értelmes, léleknemesítő mozzanattal telítődik. A hatvanas évek végén lendületet vett mail art mozgalom hívei akarva-akaratlanul egy alternatív művészeti rendszert építettek, amely nem ismerte a hierarchiát, továbbá a művészeti élet olyan megkötéseit, mint az iskolai végzettség, a szakmai státusz, a zsűrizés intézménye és a műkereskedelem. Ezt a tevékenységet nem a nagy központok – Párizs vagy New York – intézményrendszere és érdekszövetsége kovácsolta össze, hanem a nemzetközi postahálózat és a művészek között köröző címlisták. Postahivatal pedig szerencsés esetben a világ legeldugottabb lakott helyén is található. Ott is, ahol soha sem léteztek művészeti iskolák vagy galériák, csak kreativitással megáldott emberek.

Mindez, természetesen, az internet kiépülése előtt volt. A küldeményművészetet így hát – egy kis túlzással – kézműves internetnek nevezhetnénk, amely összekötötte a Föld távoli pontjain élő embereket, megteremtve a faji összetartozás magasztos eszméjét, túl azokon a reális korlátokon, mint amilyenek az országhatárok. Azokban a mozgalmas években vetette papírra a már idézett Marshall McLuhan, hogy „a művész a faj antennája”. Az egyetemes emberi fajra gondolva, nem pedig sárgákra, fehérekre, feketékre. Míg a mai internet koncepciója inkább a szegregáció, az atomizáltság, a fizikai elszigetelődés, a bezárkózás, a rejtőzködés tendenciáját erősíti, az akkori kapcsolatművészet mindennek az ellenkezője volt. A mail art mozgalma végül művészeti kongresszusokban, csúcstalálkozókban teljesedett ki, amelyek sokban hasonlítottak a Fluxus-eseményekre, magukba olvasztva az akcionizmus számos megnyilvánulási formáját. Mindennek a gyökerei a Maciunas igazgatta Fluxushoz vezetnek vissza.

A Fluxus ideológusai egyebek mellett azt hirdették, hogy az alkotó nem iskolai végzettsége folytán válik művésszé, illetve hogy a végzettség nem feltétele a művészi státusznak. A mozgalom tagjai többnyire polgári foglalkozást űztek, és amellett vagy azon túl fejtettek ki művészeti tevékenységet. Bizonyos értelemben gyakorlati letéteményeseivé váltak Joseph Beuys egyik sarkalatos elméleti tételének, amelynek értelmében mindenki művésszé válhat az emberi tevékenységnek azon a területén, ahol működik. Beuys valójában Maciunasék elképzelését fejlesztette tovább, amikor kifejtette, hogy a társadalom egésze művészeti formaként funkcionál. Rájött, hogy művészet művészek nélkül is létezik.

George Maciunas kiállítása a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri épületében tekinthető meg december 8-áig.