„A patkányok egy letűnt világ mesteri ábrázolása…” – olvassuk Miguel Delibes spanyol író eredetileg 1962-ben megjelent regényéről a magyar fordítás hátsó borítóján. Ez a letűnt világ nem más, mint az ipart, kultúrát és infrastruktúrát alig ismerő Szegény Falu ősi mintázatokat őrző közössége, ahol ember, föld, növény és állat még elválaszthatatlan egységben él. Delibes névtelen falujának harmincas évek végi elmaradottsága 2009-ben még megrendítőbb, mint hogyha korábban kiadták volna magyarul a regényt, a távolság ugyanakkor arra is módot ad, hogy ne társadalmi dokumentumként olvassuk. (Íme, a mű előnyére váló megkésett fogadtatás szép példája.)

A 17 rövid fejezetben egy év pereg le előttünk Nini, a falu életét 12 éves korát meghazudtoló bölcsességgel igazgató kisfiú és családja: Patkányvadász bácsika és Fá kutya, valamint a falubeliek sorsából. Az évszakok, a szeszélyes időjárás, a születések és halálok forgószínpadán a természet jeleinek olvasát és értelmezését az öregektől eltanuló Nini a körkörösség rendjébe minduntalan beavatkozó orvvadászokkal, valamint a tájat és a lelkeket egyaránt alakítani kívánó közigazgatással áll ellentétben. A feszültségek abból fakadnak, hogy idegen vadássza a Nini és apja megélhetését biztosító vízipatkányokat (a falubeliek ugyanis élvezettel fogyasztják sült húsát), és hogy ki akarják lakoltatni őket a lakásukként szolgáló barlangból. Amint Nini apjának csökönyösen ismétlődő mondatai („A patkány az enyém”, „A barlang az enyém” „Nini az enyém”) sejtetik, megoldásra nincsen remény.

A határozott ecsetvonásokkal megfestett figurákat a paraszti élet örömei és tragédiái szemünk láttára cserzik egyre keményebbé. S a délszaki spanyol tájak közhelyes képével ellentétben a kopár Kasztília, a történet színtere nagyon is közel áll a magyar rögvalóhoz. Aszály, fagykár, termést elverő jégeső, borba fojtott bánat, disznóölés, újabb és újabb modernizációs tervekkel előálló közigazgatás – csupa Magyarországról, magyar irodalomból ismerős motívum. Ami azonban az elbeszélő által elejtett néhány utalás alapján talán kevésbé egyértelmű számunkra, hogy a háttérben a spanyol polgárháború ütötte sebek munkálnak, s a falubeli nyomor a testvérharcban megnyomorodott nemzet sorstragédiájának részeként jelenik meg. A meseszerűnek tűnő történet tehát szociográfiaként; természet és civilizáció, örökölt tudás és szerzett ismeret, elmaradottság és progresszió konfliktusának példázatként is olvasható.

A példázatos jelleget erősítik a regényt át-és átszövő vallásos motívumok. Az idő múlását a szentek kalendáriuma és a harang ütései jelzik, és a falubeli élet részeként pillanthatunk bele az esőért könyörgő litánia, a gyász, a kis híján tragédiával végződő passiójáték mozzanataiba, és persze a plébánosok csodás történetei sem hiányoznak. A csapások, a testvérharc, valamint a földművesek egyszerűsége és nyers tisztasága, keménysége pedig az Ószövetség világát idézik meg.

Másfelől a regény „előadásmódja” és nyelvezete emeli meg úgy Nini és falujának történetét, hogy hajlamosak vagyunk eltekinteni a benne megjelenített világ realitásától. A patkányok ugyanis már-már balladaszerű: az erőszakkal félbeszakadó egy évet kihagyásokkal, sűrítésekkel beszéli el az alig másfélszáz oldalon, s a szűkszavú párbeszédekből komponált jeleneteket festői, ám igen lényegre törő leírások fűzik össze. A regény szókincse pedig városi ember számára szinte egzotikumszámba megy. (Vajon hányan tudják az értelmező kéziszótár nélkül, mit jelent a „rapsic” szó?) Delibes eredetiben is régies ízű kifejezéskészletének: szavainak, közmondásainak, tulajdonneveinek jól sikerült magyarra ültetésében Pávai Patak Márta nyelvi leleményének gratulálhatunk. S egyúttal újabb magyar párhuzamra is fény derül: Kiscsutak és Nagycsutak, a két pásztor neve Mándy Iván prózáját juttathatják eszünkbe, amire egyébként a balladává emelt nyomor leírásaiban, a tőmondatos párbeszédekben, keserédes humorában és természetesen Nini koravén alakjában is ráismerhetünk.

Bár a térbeli és időbeli távolság, valamint Delibes megszépítő, finoman fűszerezett ábrázolásmódja feledteti Nini pusztai népének könnyfakasztóan keserű rögvalóját, ne feledjük: barlanglakások és porlepte falvak ma is akadnak Spanyolország-szerte, a vízipatkányt pedig a harmadik világban fogyasztják sokhelyütt, hiszen – amint Justo Fadrique, a falu elöljárója megadóan bevallja – „sütve, pár csepp ecettel, porhanyósabb, mint a fürjcsibe”. A vízipatkánysültet személyes tapasztalat híján nem ajánlhatom ugyan, A patkányokba azonban mindenképpen érdemes belekóstolni.


Miguel Delibes: A patkányok
Fordította Pávai Patak Márta
Patak könyvek, Leányfalu, 2008.
144 old., 2500 forint

Az írás Spanyol puszták népe címmel eredetileg a Csillagszálló 2009/1. számában jelent meg.