Előbb láttam Stephen Daldry filmjét, mint hogy könyvben olvastam volna A felolvasót, és nem kellett sok időnek eltelnie a filmből, hogy úgy gondoljam, Hanna nem tud olvasni. Talán csak véletlen, hogy éppen azok az apró elbizonytalanodások tűntek fel a filmben, amelyeket visszaidéznek azon a ponton, amikor Michael számára is világos lesz, hogy az asszony azért őt kérte meg a felolvasásra, mert ő maga nem lett volna képes rá, de az biztos, hogy számomra nem az analfabétizmus volt a film meglepetése. Daldry műve ugyanis végtelenül egyszerű személyiségként mutatja be Hannát. Az, ahogy meghatódik a templomi kórus énekén, ahogy hol izgatottan, hol sírva hallgatja a történeteket, de még sértődöttsége is végtelenül gyerekes. Kate Winslet pontosan ragadta meg a karakter együgyű gyengeségét, és tökéletesen ábrázolt egy olyan asszonyt, aki biztonságosan eligazodik a világában – egészen addig, amíg be nem törnek oda a betűk.




Winslet Hannájának végtelenül fontos a biztonság, s így annak biztosítása is, hogy ő maga mindent előírásszerűen hajtson végre. Így, ha éppen az SS tagjaként kell embereket őriznie, hát ezt viszi véghez teljes precizitással. Éppen ez a számára biztonságot adó pontosság az, amely miatt újra meg újra előléptetéseket ajánlanak neki – és amely újabb bizonytalanságokba hajtja. Új munka, új otthon keresésére szorítja. Stephen Daldry A felolvasóját nézve el tudjuk képzelni, hogy Hanna az olvasás biztosította kiegészítő információk hiányában félig-meddig öntudatlanul sétált bele szerepébe, és, még ha egyet is értünk, hogy ez nem mentség a tetteire, valahol mélyen talán megadjuk neki a feloldozást.

Azt hiszem, Bernhard Schlink könnyebben megvezetett volna. Talán azért, mert a könyvet egyes szám első személyben írta, és így a tudatlan fiú interpretációjában hallunk mindent, ahelyett, hogy külső szemlélőként vehetnénk észre a jeleket – elhisszük hát, hogy Hanna azért nem nézi a közös nyaralás során a térképet, étlapot, mert teljesen kísérőjére akarja bízni magát, hogy azért hallgatja a könyveket felolvasva, mert így jobban élvezi. Azonban ez csak részben köszönhető a könyv nézőpontjának. A film leegyszerűsített, gyerekes Hannája ugyanis a könyvben jóval összetettebb és keményebb személyiség. Ez a Hanna nem gyerekes módon sértődik meg Michaelre, hanem rendszeresen és bizonyára elég tudatosan is húzza fel az orrát, hogy a fiúból megalázkodást, bocsánatkérést csiholjon ki. Ez a Hanna képes arra, hogy durván megüsse dühében a fiút, amikor saját tehetetlensége, olvasni nem tudása dühíti fel. Schlink könyvének Hannájában benne rejlik az SS kegyetlen katonája, aki felkarolja a gyengéket, és sosem tudjuk meg, hogy azért teszi-e ezt, mert élvezi, hogy az olvasni tudó, beteg asszonyoknál ő, a tudatlan hatalmasabb, vagy pedig egy utolsó jó, megerőltető munka nélküli hónapot kíván nekik biztosítani. Ez a Hanna nem görcsösen ragaszkodik a szabályokhoz, hanem precíz, pontos, határozott személyiség – fel sem merül hát bennünk, hogy analfabéta lehet.

És ahogy különböznek a Hannák, úgy változnak meg a Michaelek is a két műben. Ralph Fiennes zárkózott, magába forduló figurát alakít, aki azonban tiszteletet kelt talárjában, s akire a lánya még úgy is felnéz, ha ő maga alig foglalkozik vele. Ez a Michael megszenvedte a valahai szerelmet, de főként azt, hogy elhagyták minden üzenet, búcsúszó nélkül. Őszintén megkönnyezi Hannát a tárgyaláson, s azt hiszem, a nézőkkel együtt inkább hajlik a feloldozásra. Bernhard Schlink önmarcangoló monológja nem ilyennek ábrázolja Michaelt. A fiú Hanna távozása után elhatározza, hogy többet nem alázkodik meg, és pökhendi álcát vesz fel. Zárkózottsága azonos, viselkedése mégis sokkal keményebb, mint a filmbeli Michaelé. Ráadásul sosem lesz praktizáló ügyvéd, helyette - elvetve a megbecsülést  - kutatóként dolgozik: s ez éppen nagyképűségét ellenpontozza. Amikor viszontlátja Hannát, nem érez semmit, és a mű végéig nem is igen tudja tisztába tenni az asszonnyal kapcsolatos érzéseit. Az, hogy a könyvbeli Michael hideg marad, amikor a börtönben meglátogatja Hannát, sokkal hitelesebbnek tűnik, mint a filmben.
 

Maga az analfabétizmus is különbözik a két műben. A filmben hamar megsejthető, azután viszont háttérbe szorul. Nincs szó erről a tárgyalás során vagy akár Hanna bűneivel összefüggésben, így ha a néző mégis úgy érzi, hogy mindez adhat valamiféle magyarázatot a nő tetteire, azt nem a film sulykolja belé. A könyvben nagyobb hangsúlyt kap ez a hiányosság. Hanna helyzete a tárgyalás során emiatt hátrányos . A vád jelentős részét nem ismerheti meg pontosan, mivel írásban adták át neki – csakúgy, ahogy a túlélő leány beszámolóját sem tudja elolvasni, holott arra is gyakran hivatkoznak a tárgyalás során. Így, felemás információkkal eleve elveszett ember, s végül az, hogy nem tud írásmintát adni, megpecsételi a sorsát. A könyvben végképp nem merül fel, hogy Hanna múltbéli döntése (csak) analfabétaságának lenne köszönhető – sőt, a karakter alapján kifejezetten úgy érezzük, hogy ez a Hanna tudatosan lépett be az SS-hez –, így a feloldozáshoz se segíthet hozzá ez a tény, csupán a szégyen mellett alaposan megnöveli az asszony büntetését is.

Műfajából eredően a könyvben jóval több lehetőség akad filozofálásra, mint a filmben, így érthető, hogy miért tud Schlink hosszasan értekezni mind arról, hogy milyen lehet analfabétának lenni, mind arról, hogy milyen érzés a háború utáni generációnak szembenézni szülei, nagyszüleik bűneivel. A filmben ezt csak a színészi játék és egyetlen monológ hivatott helyettesíteni. Ha egy adaptáció napvilágot lát, borítékolható az eredeti mű és az új változat összehasonlítgatása – akár hibák keresése is. Stephen Daldry művében nem érdemes hibákat keresni. A különbségekkel együtt a film kerek, önálló alkotás lett, amely hangulatában és végkicsengésében – részben a hiányosságok, és főként a karakterbeli eltérések miatt – határozottan különbözik az ötletadó regénytől, de éppen annyira érdekes és fontos.


Bernhard Schlink: A felolvasó
Ford.: Rátkai Ferenc.
Ulpius-ház Kiadó, 2007, 2009
224 oldal, 2999 Ft