A főszereplő, Ben Thomas barátságos adóellenőrként járja a vidéket: ez így együtt már elég valószínűtlen társítás, de a rejtély csak fokozódik, amikor kezében listát szorongatva kutat hét olyan ember után, akik között látszólag semmiféle kapcsolat nincsen. Felkeresi Emilyt, a szívbeteg fiatal nőt,  Ezrát, a vak zongoristát, egy hokiedzőt, akinek Ben korábban a fél veséjét adta, egy élettársa által bántalmazott hispán nőt, és így tovább. Eközben álomszerű felvillanásokból tudjuk meg, hogy Ben korábban figyelmetlenségből autóbalesetet okozott, mely hét ember, köztük felesége halálát eredményezte. A munkáját otthagyó, depressziós és magányos hős bűntudatától csak akkor tud szabadulni, ha megmenti hét ember életét.A bűn és vezeklés folyamatát semmiképp sem szánhatták ilyen egyértelműnek. A néző rögtön három idősíkkal szembesül, a múltról csak homályosnak szánt flashbackek tudósítanak, a film végkifejletét, Ben öngyilkosságát pedig az első jelenet vetíti előre. Sajnos az információ cseppenként való adagolását a magyar cím kíméletlenül agyoncsapja. Az angol eredetiben a Seven Pounds (szó szerint hét font, mint súlymérték) egy kicsivel rafináltabb utalás A velencei kalmár c. Shakespeare-drámára, ahol egy kegyetlen szerződés értelmében az egyik szereplőnek egy font húst kell kivágni testéből adóssága fejében: Ben hétszer teszi ugyanezt meg, amikor  különböző szerveit vagy egyéb tulajdonát adja a kiszemelt kedvezményezetteknek.

A rendező, Gabriele Muccino legutóbbi Hollywoodi filmje a Boldogság nyomában volt, egy bájos és valószerűtlen tanmese szintén Will Smith-szel a főszerepben arról, hogy az amerikai álom igenis megvalósítható. A Hét élet ugyanígy egy kérdés, a jóvátétel lehetősége köré épül fel. A film alapötlete nem is lenne rossz, a történet néhol meglepően morbid fordulatokat vesz; a végső megvalósítás azonban több okból is szerencsétlenre sikerült. Kezdve azzal, hogy a túlzásba vitt számmisztika miatt hét olyan szereplőt kellett volna megformálni, akik csupán passzív résztvevőként cseppennek az eseményekbe. A hét szereplőről  csakis felszínes jellemzést kapunk, hiszen tökéletesen passzív áldozatokból egyet is nehéz lenne hihetően ábrázolni. Ez legjobban Emily alakján (Rosario Dawson a Sin Cityből) látszik, hetük közül ő számít főszereplőnek. Emily úgy jellemzi magát, mint a „törött szárnyú madár”: egy valaha (és most is) szép nő, akire szívbetegsége miatt korai halál vár. Van neki kutyája, ami egy megható filmben kötelező kellék, és szereti a régiségeket, azaz bakelitről recsegő sanzonra érzékenyül el, és régi nyomdagépekkel nyomtat esküvői meghívókat. Betegségében csak magára számíthat, így nem is csoda, hogy amikor felbukkan a jóképű, zavartan mosolygós öltönyös fickó, akkor kettejük között valami történni fog.A nem túl jelentős Emily-szálon kívül figyelmet érdemel még Ezra, a vak zongorista (Woody Harrelson) esete is, akivel talán a legnehezebb dolga van Bennek, hiszen őt előbb rá is kell döbbentenie arra, hogy segítségre szorul, fel kell ismertetnie vele, hogy vaksága milyen lehetőségektől fosztja meg: sohasem volt barátnője, a napi betevőt pedig lelketlen és értelmetlen munkával, telefonos operátorként keresi. Hogy pontosan milyen adományt szán neki Ben, azt itt nem árulnám el, elég hozzá annyi, hogy Ezra méltánytalanul elnagyolt története pont a film végén kezdődne el. A többi szálról is elmondható általánosságban az, hogy csupán torzók, kibontásra váró lehetőségek, melyekből a kevesebb is több lett volna.Az alapsztori kötöttségeit, a túlzásba vitt számmisztikát vagy a forgatókönyv erőltetett megoldásait még Will Smith sem tudja helyrehozni. Máskor jól áll neki a messiás-komplexus, itt azonban pont az hiányzik, ami a Legenda vagyok- vagy a Hancock-beli alakítását élvezhetővé avatta, az a szociofób agresszió, ami ezeket az eredendően jó szándékú hős-figurákat árnyalta és ironikussá tette. Itt Ben „sötét oldala” nem más, mint egy közúti baleset okozása, ami azon kívül, hogy bődületes filmes közhely, eléggé átlagos és semmitmondó. Ráadásul a filmbéli narráció mindezt a múltba helyezi át, ezzel a jelenkori Ben egysíkú, unalmas alakká válik. Nem is csoda, hogy Will Smith színjátéka mindenféle belső logikát nélkülöz: egyik percben bárgyún vigyorog, majd rögtön utána dührohamban tör ki. Olyan apróságokkal pedig talán nem is érdemes foglalkozni, hogy Bennek látszólag semmi problémája nincs az autóvezetéssel, annak ellenére, hogy épp egy tömegszerencsétlenség miatt gyötri a lelkiismeret-furdalás. Arra sem nagyon tér ki a film, vajon elgondolkodik-e Ben azon, hogy megmentésre méltó, „jó embereket” keresve, és felettük ítélkezve pont a jócselekedet önzetlensége tűnik el.A műfaját tekintve igen nehezen értelmezhető alkotás a Hét élet. Míg a tudatalattiból időnként előtörő múlt, az első képkockákon belengetett öngyilkosság, vagy a titkos küldetés inkább a thriller műfaja felé kacsingat, addig az ötletszerűen betett csöpögős számok, az Emilyvel szövődő nem túlságosan bonyolított szerelmi szál egy romantikus drámát sugall. A két szándék sehogy sem akar találkozni, inkább jelenetről jelenetre kerül konfliktusba egymással. A Hét élet lehetne thriller, ha lekaparnák róla a csöpögős mázat, vagy akár felemelő dráma, ha az eltúlzott gesztusok miatt nem táncolna folyton az abszurd minőségének határán. Ebben a formában inkább csak kínos mocorgás a sötétben, miközben arra próbál rájönni a néző, hogy neki éppen mit kell  jóvátennie.

A képek amúgy gyönyörűen megkomponált, festői beállítások; a enteriőrök meleg fény-árnyékai, Ben hotelszobájának hideg magánya, vagy a katarzisnak gondolt pillanat kötelezően zuhogó esője nagyon jól működnének, ha mindezt nem kísérné a fent vázolt dramaturgiai és gondolati káosz. Kár érte.
.

Hét élet (Seven Pounds)
Színes feliratos amerikai dráma, 123 perc, 2008.
Rendező: Gabriele Muccino
Forgatókönyv: Grant Nieporte
Főszereplők: Will Smith, Rosario Dawson, Woody Harrelson, Barry Pepper, Michael Ealy
Forgalmazó: Intercom
Bemutató: 2009. február 26.