Köztudott, hogy Magyarországon a képzőművészet elismertsége – sajátos történelmi, kulturális folyamatoknak köszönhetően -- más művészeti ágak mögött kullog.  A modern és kortárs művészetet ez az érdektelenség fokozottan sújtja, és alig érzékelhető valamiféle elmozdulás. Piroschka Dossi eközben a nyugati művészeti piacokon az utóbbi években a kortárs művészet körül jelentkező „hype”— felfordulás, trükk, valamilyen termék körül gerjesztett médiafelhajtás – jelenségét írja le, keresi okait és elemzi hatásmechanizmusát.

Piroschka Dossi könyve 5 fejezetben a felhajtás összetevőit; a művészeti piacot, a kereskedőt, a gyűjtőt, a művészt és a műalkotást járja körül. Hogy az olvasó ne unja halálra magát, hosszú elemzések helyett rövid sztorikkal találkozunk, ilyen, enyhén bulvárosnak hangzó címekkel: What goes up- Vérengzés az árverési teremben vagy: Totál globál-Pénzözönök és hálózatok. A szerző imponáló magabiztossággal és komoly jegyzetapparátussal kezeli a témát, ami főleg abból áll, hogy bennfentes információkat oszt meg velünk a műkereskedők, aukciósházak, a galériák, múzeumok piszkos ügyeiről, hatalmi harcokról, összefonódásokról, titkos háttérmegállapodásokról. Ezek képezik a könyv legfőbb erényeit.
 

A szerző azonban sajnálatos módon ennél többet akar nyújtani, és a műalkotások létrejöttének elemzésére vetemedve már jóval ingoványosabb talajon találja magát. Például a kubizmus alapművének számító Avignoni kisasszonyok keletkezéstörténetét a következőképpen ismerhetjük meg Piroschka Dossi tolmácsolásában: „…zseniálisan manőverezett Picasso az alkalmazkodással és innovációval. Átvette az afrikai szobrok formanyelvét és Cézanne Fürdőzők című festményének kompozícióját, miközben a festészetben a reneszánsz óta kötelező alapszabályokat sutba vágta. Az emberi alakokat geometrikus felületekből rakta össze, a központi perspektívát megszüntette, a térillúziót eltüntette, a színeket megfosztotta hangulati értéküktől. A marketing-specialisták évtizedekkel később e módszer alapján alkották meg az úgynevezett MAYA-formulát: Most advanced, yet acceptable, ami körülbelül annyit jelent: menj a lehető legmesszebbre, ugyanakkor maradj elfogadható.”

Az idézett szöveg alig igényel kommentárt, hiszen ennyi tömény ostobaságot egy képről ritkán hordanak össze, elég csak annyit talán megjegyezni, hogy az „afrikai szobrok formanyelve és Cézanne Fürdőzők-je” mint két forrás nyilván a kapcsolódó Wikipédia-oldal felületes áttekintése nyomán keletkezett, nem vetve számot a kép létrejöttének közismert és sokkal összetettebb történetével. A művészettörténet egyik legdrámaibb fejezete, amikor Picasso, elsőként az európai művészek közül, találkozik az afrikai maszkok művészetével, és ez alapján átfesti az Avignoni kisasszonyok két szereplőjének arcát. A felsorolt formai újítások egyike sem Picasso leleménye, és olyan hagyományos elemeket, mint a térillúzió vagy a központi perspektíva, értelmetlenség számon kérni egy korai avantgárd alkotáson. Az említett marketing-formula pedig ezek után szinte minden művészeti újításra ráhúzható, ilyenfajta szimplifikációkkal egyáltalán nem jutunk közelebb a művek megértéséhez.

Ehhez hasonló példákat vég nélkül lehet folytatni, és egy revizionista jellegű marketinges szemlélet jegyében megtudjuk, hogy a remekműveket kizárólag megfelelő emberi tényezők együttállása teszi remekművekké. A szerző, mindezt egy történeti perspektívába helyezve,  jól mondja fel a „kézművestől a művész-individuumig”, a „megbízó szerepe az alkotás létrehozásában” és a „20. századi művészmítosz eredete” című leckéket, de sajnálatos retrospektív hozzáállása elmossa azokat a különbségeket, melyek különböző korok különböző műveit meghatározzák. Személy szerint azt is sajnálom, hogy miközben egyes korai modern művek fantasztikusnak tűnő árfolyam-emelkedéseiről tudósít, addig egy félmondatot se szán a 19. század akkor népszerű festőire, akiknek ma a korszakkal foglalkozó szakembereken kívül senki sem ismeri a nevét, és alkotásaikat is régen száműzték a múzeumok raktáraiba.

De, végül is, mit is mondhatna? Hogy az akadémikus történelmi-és zsánerkép-festők műveit ma azért értékeljük sajnálatos zsákutcaként, mert a kellő időben és a kellő helyen nem volt valaki, aki menedzselje őket?  Ezek mellett a hiányosságok mellett Piroschka Dossi könyve mégis alapvető abból a szempontból, hogy végre nyíltan, szemforgató eufémizmusok nélkül beszél egy kellemetlen tabutémáról, művészet és pénz viszonyáról.


PIROSCHKA DOSSI: HYPE! MŰVÉSZET ÉS PÉNZ 
Budapest, Corvina, 2008
Fordította: Schulcz Katalin
172 oldal
Ára: 3200 forint