Mint arról több orgánum is hírt adott, a január 28-i bemutató nem sikeredett fényesre: a gyermekágyból kikelt Anna Nyetrebko igen megküzdött az őrülési jelenettel, Rolando Villazón pedig, napjaink egyik meghatározó tenoregyénisége, rekedtsége miatt alig tudta végigénekelni a bemutatót. Ő nem is vállalta ezt a mostani előadást, szerepébe a színházban éppen Lenszkij szerepét éneklő, Grammy-díjas Piotr Beczala ugrott be. Anna Nyetrebko viszont az első hangtól az utolsó magas eszig csodálatosan énekelt – és még azután is volt mivel előrukkolnia...

Rómeó és Júlia-történet – így vezette fel az este háziasszonya, a címszerepben már szintén tündökölt Natalie Dessay az operát. Ha a családi viszály tragédiaindító motívumát nézzük, azonnal rábólintunk e párhuzamra – ha azonban Lucia jelleméből és viszonyaiból indulunk ki, kétségeink támadnak.

Az anyját éppen csak elvesztett leánynak ugyanis nemcsak az önérdekét kergető bátyjával, Enricóval nincs szerencséje, de szerelme sem úgy alakul, ahogyan azt elképzeli. Hiszen hogyan is fest az első, általunk látott találkájuk? Edgardo azért hívta Luciát találkozóra, hogy bejelentse: külföldre távozik, Skóciát megmentendő. Igaz, előtte szót kíván érteni halálos ellenségével, Enricóval, de Lucia egyetlen bátortalan mondata elég, hogy szerelmén megbántottsága és haragja kerekedjen felül, és választottját ezzel boldogítsa. Szinte dühösen jegyzi el Luciát, váltig azon lamentálva, mekkora gyűlöletet ad is fel szerelme kedvéért, nem is válaszol Lucia kérésére: írjon majd neki.

A búcsúzó szerelem gyönyörű dallamát Lucia vezeti be, mintegy figyelmeztetve a férfit találkozásuk érzelmi hátterére. Edgardo elismétli a dallamot, elénekli közösen Luciával is, aztán úgy eltűnik, hogy még a függöny is legördül utána.



A második felvonás azután a báty gonosz, levelet hamisító ármányával kezdődik – amit viszont az a tény tesz Lucia számára hihetővé, hogy az ország- és nemzetmentő Edgardo elutazása óta semmilyen úton-módon nem hallatott magáról. Nem csoda, ha a szerelmeséhez kénytelen kétellyel viszonyuló Luciát végtére megtörik az érdekházasságért könyörgő és fenyegetőző Enrico zsarnoki indulatai.

Az esküvőre bezzeg már betoppan Edgardo, bőszen vágja földhöz hűtlen mátkája gyűrűjét, hogy azután toronybéli magányában intenzív önsajnálattal töltse idejét, míg majd Lucia halála rá nem döbbenti, hogy a lány csak őt szerette – amit könnyedén megtudhatott volna már az esküvői botrány közepén, ha egyetlen pillanatig őrá figyelt volna. Ezen a ponton „az önfeláldozás feledteti a butaságot”–elv alapján, már könnyen jött lelkifurdalással emel tőrt magára.

Lammermoori Lucia nem júliai alkat: nálánál erősebb férfiak – akikben az iránta érzett szeretetnél erősebb az egymás iránti gyűlölet – rángatják ide-oda, egészen a tébolyig a gyönge, törékeny leányt. Donizetti, amikor Walter Scott skótul komor históriáját olaszul dallamos, fülbemászó bel canto operára komponálta át, minden koloratúra és trilla ellenére megőrizte ezt a nervózus gyöngeséget és törékenységet.



Anna Nyetrebko viszont kiabálón nem luciai alkat: a temperamentumos, robbanékony orosz díva igazi, vérbő itáliai asszonyt képes csak formálni, alakításában a virulens Dél hódít a melankolikus Észak helyett. („Nincs erőm játszani a gyengét” – harsogta valamikor világgá Vikidál Gyula, és hogy így van.)

A rendezésnek tehát nem az a legalapvetőbb kérdése, győzi-e apró finomságokkal, ötletekkel a történetmesélést. Azt egyébként győzi: a Lucia látomását valóságban is megjelenítő, kútból felemelkedő, halvány kísértet épp olyan szerencsés lelemény, mint a következő felvonásvégen a drámai ritmust hirtelenül megakasztó, gyönyörű szextett szcenírozása: a résztvevőket, nyilván Edgardo kivételével, a pipifaxos fotográfus állítja az esküvői fénykép pózába, és ebben a mesterkélt nyugalomban tolmácsolja ki-ki a maga érzelmeit. A legfontosabb tétje azonban mégiscsak annak van, Mary Zimmermann színrevitele képes-e értelmezni főhősnője vitalitását. Az általam látott előadáson – talán az egyébként sajnálatos tenorcserének köszönhetően is – ez fényesen sikerült.

Finom és érzékeny hang ugyanis Beczaláé, hibátlanul hajlik, könnyedén bírja a magasságokat – mégis az a fajta kissé nyafogós tenor, akinek felütéseiben mindig ott vibrál egy pici, fejhangú sikoly, a tenorszólam fölött-mögött. A színpadon olykor ügyetlen (persze gyorsan említsük újra fel a hirtelen beugrás okozta természetes lámpalázat!), olykor túlpatetizált gesztusokkal ábrázol, és ily módon aláhúzza az Edgardo figurájában fentebb említett, durcás önzést.

Ellenfele viszont – Mariusz Kwiecien, a Met aktuális Don Giovannijának alakítója játssza remekül – meggyőzően sátáni alak, agresszív, dinamikus, agilis gazember: amikor a levél-trükköt kevésnek érzi, brutálisan rá is ront húgára. Lucia a földről néz fel zsarnokára: a tébolyba tartó zavar és kétségbeesés kevésbé érezhető pillantásában, mint a nyers indulat. És amikor felkapja az asztalról Enrico papírvágó kését (a fegyvertelenség egyébként erőletetten végigvitt fonala a rendezésnek, ebben az egy esetben szerencsés), hiába jelzi, hogy öngyilkosságra készül, mindenki azt várja, hogy bátyja ellen fordítja.

Csakhogy Enrico egyrészt zsarnoka ugyan Luciának, de másrészt, indulatban és erőben igazából társa. Erős férfi és erős nő: egy nyelvet beszélnek. Így hát Lucia saját, diszkréten pipogya és bugyuta férjét szúrja majd le – az esküvői ramazuri után, ahol a hagyományos felfogással ellentétben nem sikoltó kétségbeeséssel, hanem fáradt reménytelenséggel fogadta Edgardo érkezését és felpaprikázott ugrabugrálását. És bár hatásos, idegborzoló pillanat, amikor a meztelen tőrrel meztelen nyakát csiklandozza, mégis, az őrület dúlta Luciáról is az a benyomásunk: nemcsak, hogy nem bánja a gyilkosságot, de Edgar iránti vágyakozásában is az elfojtott bosszúvágy szólal meg inkább. Nem bátyjára haragszik, aki bajba sodorta, hanem szerelmesére, aki nem mentette meg. Ez a képtelenség őrjítette őt meg, dehogy a ráerőszakolt nász.



A zeneműben itt véget is ér Lucia közszereplése, ezután már csak otromba koporsóba csomagolva találkozunk karcsú termetével. Anna Nyetrebko eleven indulatú Luciája azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, s helyreüti a nagy Kajetán dramaturgiai balfogását, amellyel a hősnőt kiiktatta az opera fináléjából. Lucia ugyanis kísértetként megjelenik, az előző kísértet külzetével. Nem üresjáratban bolyong, nagyon is konkrét céllal érkezett: legyilkolt férje után most hajdani vőlegényének is segít ledöfni magát.

Az immár kétszeresen özvegy kísértetnek egyedül bátyjával nincs elintéznivalója – azokon áll véres bosszút, akik férfi létükre engedték, hogy Enrico zsarnoksága beteljesedjék. Egy erős, tébolyában, sőt halálában is következetes nő áll előttünk, aki sorsváltoztató erőt követel egy férfitól, s megfizet mindenkinek, akitől ezt nem kaphatta meg – és mellesleg feledhetetlenül gyönyörűen énekel.

Lammermoori Lucia visszaszúrt – aki Edgardo akar lenni, az kapja össze magát, de nagyon.

A Metropolitan Opera a MüPában

Gaetano Donizetti: Lucia di Lammermoor (Lammermoori Lucia)

Lucia: Anna Netrebko
Edgardo: Piotr Beczala
Enrico: Mariusz Kwiecien
Raimondo: Ildar Abdrazakov

Közreműködik: a Metropolitan Opera Zenekara és Kórusa
Vezényel: Marco Armiliato
Rendező: Mary Zimmerman

Élő közvetítés magyar feliratozással
(Műsoridő: 3 óra 20 perc, két szünettel)