Ebben a témakörben Lenke már több éve utazik, erre az anyagra azonban, egyéni tárlat formájában Budapest kiállítási intézményrendszere csak most, 2006 őszén lett vevő végre: Július Gyuláé a dicsőség ezért. Ami itt ki lesz állítva, az egyrészt már Prágában, a Magyar Intézetben Ági Fojtíková jóvoltából szüzességét elveszítette tavaly ősszel. Oda egy filmfesztivál keretein belül hívtak meg: az Ernst Múzeum ajánlatából kiválasztva Lenkét, mint, aki filmes fotózásból él, de engem kerestek meg. Az Intézet emeleti foyer-jában jött létre így a Standfotó; és ez azóta is ritkaságnak számít. Ezeket a "megélhetési" képeket Lenkének esze ágában sem lett volna kiállításra kitenni - a "Macerás Ügyek" standfotóinak Goethebeli tárlata kivételével.
Emellett Ági megajánlotta a pincegalériát is nagyon szerényen, ami egy igazán markáns, minden bizonnyal középkori eredetű, vakolatlan kőfalú boltozott téregyüttes – ez még jól passzolt is az általam túlvilágiaknak ítélt fényképekhez.

E budapesti kiállítás jóval több lesz, az azóta is gyűlt anyaggal egészült ki.

Az alapvetően – és nem alaptalanul – rosszízűen szubkultúrának el- vagy el sem fogadott techno partik világát csodálom, hogy egy itthoni intézmény végső soron bevállalta.

E mozgalom azonban úgy van épp túl a robbanásszerű innovációin, és tart az intézményesülés felé, mint a dada után a szürrealizmus. Tehát a világ a legjobb irányban épül mégis.

Akik a frankhegyeket, stb. techno fesztiválokat létrehozták, azok javarészt korombeliek, 1978 körülről, és ez egy külön falu, ezért volt izgató számomra, amikor Lajta Gábort, a fetsőművészt vagy 2003-ban megláttam a háromlábával az egyik frankhegyen. Ő az ott készült felvételeiből csernusiánus festészetét vitte tovább, ennek a sorozatának azt a címet adva: Nox. Az, ahogyan Jerevánban az importált Budapest techno mix mp3 CD-ből s a diáim repróiból összedobott minimál buliban együtt táncoltunk 50 éves írókkal összesen heten, az a fajta nyitottság nem általános itthon. Lenke nem tudni, hol kezdett partizni, de amikor Berlinben voltunk az állami kiállításán, 2004 februárjában, akkor nagyon kifogtuk a brutál vetítős bulikat, és ilyenekre később is mentünk együtt. Igazából nem érthetetlen, hogy nem kattant rá erre mindenki, aki nem most kezdte…

Ennyi a személyes oldal. Most még írok a képekről. Először is, Szilágyi Lenkét, mint a fekete-fehér, leginkább pedig a szürke költőjét ismerik a nyolcvanas évek óta. Olyannyira tiszteli a fényképezőgépet, illetve saját testrészének tekinti, hogy body artistnak is ki lehetne állítani. Ez megmutatkozott abban is, ahogyan az exponáláskor lettek készek képei – mármint a kivágat tekintetében – és a nagyításokon a film szabálytalan fekete kerete az exponálás bizonyosságát bizonyítékként hordta. Most ezt azért mondom, mert most nincs így. E sorozata digitális géppel készült, színes, nagyon színes, és olykor vág is rajtuk, észrevehetetleneket húz a görbéken is. Ugyanolyan elégedetlen az eredményekkel, mint bármikor. Ráadásul innentől ki van szolgáltatva a monitorok színhelyességének és a printerek kedélyének, míg ez idáig a kész nagyításig, falra akasztásig végig egyedül vállalhatta műveiért a felelősséget.

Korábbi képeiről tudni, mennyit rendez rajtuk, míg végre exponál. A partiban az események fokozottan illogikus rend szerint következnek be (nem könnyű irányítani); ott elég csak jelen lennie, várnia a „szereplők” kellő belemozdulását az általa már látott képbe. A sejtelmesség, a ködös, nem-sűrűtesti (pl.: álom, gondolati, érzelmi, pongyolán finomanyagú) világok, amiket élete nagy részében fényképezett, e kortárszenei táncos rendezvényeken valóságba vezettetnek elő. A partilátogatók legtöbbje tesz is arról, hogy a helyből túlvilágira vett környezetet ki-fel-átlépésnek élje meg a hétköznapokhoz képest. Szilágyi ebből az egészből azonban nem csinál drogos szociósorozatot; egyszerűen örül annak, hogy kész díszletekbe, statisztériába sétálhat bele. Igaz az is: nem kevés, korunk szórakozóit ábrázoló képen burkolatlan iróniával dokumentálja a fajfenntartást elősegítő – vagy arról hallani sem akaró – szociológiai jelenségeket…

Eredményképpen egy semmihez sem nagyon hasonlítható sorozatot kapunk, mármint ami a művészeti alkotások eddigi termését illeti.
A színes fénnyel machniálás a XX. század kezdete óta programon van, Szkriabin előadástervével kezdődően a gyanús, ezoterikus alakok valahogy mindig próbálkoztak vele. Legügyesebben, legkidolgozottabban Kenneth Anger, delejfilmjeiben. Ezekben láthatja bárki, milyen hatalma van a monokróm fénynek. Tőle Fassbinder, még Tarr Béla felé is lehet vonalakat huzigálni Szilágyiig, ha már a színes fényekbe merültünk. Konkrét alkotók említése nélkül pedig egyszerűen csak a hatvanas évek pszichedéliája, majd az annak elemeit önkényesen magába építő popipar az a területe a kultúrának, ahol már hasonlóval találkozhatott a huszadik századi szem. Anger látomásossága azonban jelen ismereteim szerint a legközelebbi rokon, különösen annak plutonikus, mélyzsigeri és véletlenül homoerotikus vonatkozásai miatt is. Szilágyi azonban vele ellentétben nem űz tudatos képmágiát, legalábbis megmarad e módszer alkalmazásakor a művészet határain belül.

Aki partit (is) fotózott, azok közül Andreas Gursky vagy Wolfgang Tillmanns lehet érdekes számunkra; az ő példájukon cáfolom azt az elég mechanikus gondolkodásra utaló vélekedést, miszerint a parti témájában úgyis ugyanolyan képek születnének. Előbbi mintha kínosan messze akarna állni bármitől, amit fényképez, csak a monumentális ragadja meg, ezért a Mayday rendezvényén készült sorozata aligha politikamentes vagy semleges: a masszává olvadó tömegben gyönyörködik, mint ahogyan a birodalmi méretű épületek szigorú geometrikus rendje még, ami megfogja.
Utóbbi egy fokkal kevésbé fennhéjázón dokumentarista alkat: személyes élményeit már-már kiteregetésszerűen közeli képekben teszi nyilvánosság elé. Mindenestre a bulizás, barátok ábrázolása ebben a közvetlenségben csak ritkán több a kisrealizmusnál, az amúgy bizonyosan feledésre ítélt, gondtalan közös együttlétek megőrzési kísérleteinél. Néha azonban sikerül egy általánosabb hangulat képét megalkotnia, ahol úgy távolodik el a témától, hogy mindvégig benne is marad.

Szilágyi az előbbiekben vázoltakhoz képest teljesen személytelen, szokásához híven. Úgy van ott, mint maga az adott szituáció. A parti az a közeg ugyanis, amelyiknek a hiteles dokumentációja a képi elvonatkoztatás is egyben.