Don Juan figurájának a különböző művészeti ágakban hosszú története van, gondoljunk csak Mozart Don Giovannijára, az írók közül pedig Byront, Molière-t, Puskint, de a 20. századból akár Ödön von Horváth darabját is megemlíthetjük, amit az egri Gárdonyi Géza Színház mutatott be. Az eredetileg spanyol nőcsábász alakját a 14. század óta napjainkig folyamatosan újraértelmezik. Molière darabját Petri György fordításában, a kilencvenes években többek közt az Új Színház tűzte műsorára Cserhalmi György főszereplésével, de bemutatták több vidéki színházban is.

A „máshogyan” mottója felveti a „mihez képest máshogyan?" kérdését, amennyiben e szó alkalmazásának a célja nemcsak hatáskeltés. A klasszikus értelemben vett „kukucskáló” színpadtól valóban más az előadás: színpad nincs, a nézőtér az, amely fokozatosan emelkedik. A játéktérben a díszletet fémállvány helyettesíti, mely a színészek számára folyamatos mozgást, „tornázást” tesz lehetővé. Nekem leginkább a kínlódás jutott eszembe az összes szereplőt állandó jelenlétre késztető vasdarabok láttán. Nem véletlenül. Ebben az előadásban a szereplők tényleg kínlódnak. Horribile dictu: szenvednek!

A legnagyobb fájdalmai magának Don Juannak vannak, aki számára – görög mitológiabeli hősökhöz hasonlóan – saját lényének és szenvedélyeinek, ha úgy tetszik, sorsának csapdájából nincs kiút. Őrjöng, üvölt, a vasállványon tornázik, és testi fájdalmai is vannak. A számára már terhes, elcsábított és megszerzett nőt dühöngve vonszolja, hogy megszabaduljon tőle. Nyers: már-már kéjelegve vágja a bántó és kiábrándító szavakat a nők arcába. Nyilván mindenki máshogy képzeli el Don Juant. Várom, hogy valami olyat fog a színpadon produkálni, amitől számomra is vonzóvá válik, hisz ez lenne a „hivatása”. De a cingár, labilis idegzetű férfi nem tud meglepni semmivel. Érthetetlen (és talán ennek az előadásnak a célja nem is az, hogy erre választ adjon), mitől dőlnek be neki a nők.

Az előadásban nagyon kevés szöveget hallunk, a szereplők legtöbbször csak értelem nélküli hangokat hallatnak. Ettől is más lenne ez a produkció? De ezt az elemet is már sokszor használták alternatív színházban, performanszban, így ez sem annyira meglepő. Az előadás egyértelműen azt sugallja, hogy a címszereplő nem leli örömét a testi vágyak kielégítésében. Csak az nem derül ki, hogy akkor meg miért csinálja. A darab egy pontján az az érzésem támad, hogy kétségbeesve keresi azt a nőt, aki visszautasítaná, és ezzel némi reményt adhatna neki. De ilyen kihívással nem találkozik, ami mind a néző, mind pedig Don Juan számára elég lehangoló.
 

A fekete tornaruhás, tornacipős nők, és hasonló „modern” szerelésbe öltözött társaik elég ostobának tűnnek. Némileg napjaink plázagirljeire és kigyúrt, izomagyú kísérőikre emlékeztetnek. A sok kúszás-mászás és nyögés közepette a Molière-darabból vett szövegrészletek jelentenek némi intellektuális felfrissülést és kapaszkodót az értelmezéshez.

Bár ez sem újdonság, de kétségkívül a darab erőssége, hogy a szereplők az állványon elhelyezkedve folyamatos jelenlétükkel azt a hatást keltik, hogy a különböző idősíkok egybeolvadhatnak: a múlt kísért, a jövő pedig fenyeget. Az előadás elején kidobott nő nagyon lassan mászik fel az állványra, miközben Don Juan tovább járja kálváriáját, újabb nők után nem is annyira kutatva, mint inkább kénytelen-kelletlen beléjük botolva. A férfi megszokásból, kényszerből hódít, a nő pedig egyre ostobább, kétségbeesettebb, vagy esetleg ennyire unatkozik, hogy elcsábul. Mindenesetre ösztönlénynek mutatkozik. Szegény Don Juan intellektusára pedig egyedül csak a néző kíváncsi, mert a darab női számára egészen mást tartogat.


Don Juan
A Spidronműhely előadása a Merlin Színházban

 
Szereplők:
Tompa Ádám, Horváth Kristóf, Fehér Ákos, Legerszki Krisztina, Réthelyi András, Jáger Szabolcs, Csúz Lívia

Rendező: Jászberényi Gábor

Eredeti bemutató: 2008. augusztus 29. A Magyarországi Roma Parlament udvara

Bemutató a MERLiNben: 2009. január 12.