A hasonlat egyszerű. Reggelinél a kávé, a pirítós (vagy a müzli) társaságában egy pohár vizet találok az asztalon. Megkóstolom. Langyos, legszívesebben kiköpném, de a szőnyegre mégsem, inkább lenyelem… Másnap megint ott a pohár. Már tudom, hogy nem erre vágyom, de álmos vagyok még az ellenkezéshez. Inkább megiszom, és így teszek ezután minden reggel. Már kell az a pohár langyos víz: a kereskedelmi televíziókban megjelenő arcok újra és újra megjelenő (könnyen kiszámítható) mátrixa. Bájos műsorvezetők, pártkatonák, sztárvendégek… Halálosan unjuk, mégis nézzük, mert megszoktuk, hogy éppen ők vannak, akkor és ott… Tulajdonképpen ártatlanok. Vagy mégsem?

A gyermek Torgyán egy szamárnak muzsikál (a képre kattintva
nagy méretben!)

Mint Kányádi meséjében egykor a rigófütty, a tv show-ok ma körbeérik a világot. Máriás Béla legutóbbi festményeit vizsgálva mégis megfogalmazódik bennem a kérdés: A több mint húsz éve avantgárd zenét, képeket, grafikákat alkotó művész vásznain miért jelent meg a tévés főzőműsorokban pózoló expolitikus Torgyán, az „ördögügyvédje” Juszt László, a malackodó Ciccolína, vagy a fétisboltba tévedt Győzike? Más sem hiányzik, mint hogy a celebek behatoljanak a föld alá, a jó kis underground birodalmába, és ott hatalmas méretű, fajsúly nélküli buborékokként keltsenek zavart, vagy, mint sci-fi filmek intergalaktikus spórái, próbálják megfertőzni igényszintjükkel a világnak ezen intakt szegletét (is). Máriás meg ablakot nyit nekik…

A jelen kor egyik kulcsfigurája a befogadó. Nélküle művészet sincs, pontosabban létezhet, de akkor hol az alkotó öröme (akár a legszomorúbb mű alkotójáé is, az értő közönség láttán)? A celeb-vírus pedig elsősorban a befogadókat tizedeli, és ez közvetve a művész nehezen fenntartott egzisztenciáját marcangolja szét. Nem meglepő, ha a „Miért éppen ezek most a témáid?” kérdésre a következő keserű választ kapom Máriástól: „A globalizált média a közönség agyát egy hároméves gyermek szintjére igyekszik degradálni, miközben tinédzser vágyakkal oltja be. A cél a vágy szinten tartása, véget nem érő langyos petting parti, melyben soha nem jön el az igazi kielégülés, viszont az alany műsor-, vagy termékfüggő lesz.”

Magát a folyamatot, mely a celebeket kultúránk egyre dagadó folyamának felszínén úsztatja, már többször leleplezték, elemezték, gúnyt űztek belőle. Mégis itt vannak. Felszemtelenkedtek Máriás pazar színekben pompázó vásznaira, valóságos harcot generálva így. A celebek fegyvere a „mindenki ismer engem”, Máriásé a szarkasztikus humor, mely alkalmanként (mint a Juszt László a vágóhídon c. kép esetében) kegyetlen, már-már vérszomjas lesz. A neodadaizmussal és a német Új Vadak (Heftige Malerei, vagy Neue Wilden) sodrásával rokon máriási opuszba illenek ezek a hangos, zajos, harcias képek, ugyanakkor mind témájukban, mind ikonográfiailag különböznek a szerző korábbi képsorozataitól. Inkább a Máriás vezette Tudósok zenekar jellemzőit – a szilaj ritmusszekciót, zakatoló basszusgitárt és a piszkálódó, kíméletlen fúvósok hangját – jelenítik meg buja, féktelen színekkel.

Cicciolina a közértben vásárol (a képre kattintva
nagy méretben!)

A harc a festő és modelljei közt tavaly óta dúl. Szénrajzokkal, karikatúrákkal kezdődött, majd októberben valódi pompájukban (olaj-vászon) láthattuk a budapesti Erlin Galériában az esztrádszínészekről, sztár-műsorvezetőkről és szórakoztató zenészekről készült sorozatot. Az idei, valószínűleg márciusra elkészülő festménykollekció főszereplői pedig már nem is hétköznapi sztárok, hanem hazánk turbó-celebjei: a politikusok. Nem kell izgulni, minden oldal megkapja a magáét… A tárlattal egy időben a most készülő új Tudósok-lemez is bemutatásra kerül majd, és hogy dr Máriást mennyire foglalkoztatják a tv-ben ezerszer látott arcok, mi sem bizonyítja ékesebben, mint az album várható címe: Dávid Ibolya titokzatos (esetleg csodálatos) élete.