Fontosnak tartom, hogy nyitott maradjak más kultúrák zenéi iránt, ráadásul Chalabanról már sok jót hallottam barátaimtól, szóval régóta vadásztam rá, és őszintén szólva nem sokat tudtam a másik előadóról, amikor megérkeztem a Trafóba. Mint mindig, most is meglepett, hogy milyen sokan kíváncsiak távoli – jelen esetben marokkói - kultúrák zenéire. A nézőtér jócskán megtelt, s még később is sokan szivárogtak be.

Chalaban: Jalalu in Moroccan transe

Bár hallottam már arab és marokkói zenét, sőt kedvelem is az efféle muzsikát, egyáltalán nem érzem magam otthonosan ebben a kultúrában. Ezért kritikusi kívülállásomat lehetőleg megőrizve, mintegy kultúrközi vizsgálódást próbáltam folytatni. Az első zenekar, a Chalaban – akkor úgy éreztem - kellően felvezette a hangulatot. Viszonylag rövid ideig játszottak, ám ezalatt is világossá vált zenéjük transz-jellege, aminek rituális jelentőségét sajnos nem ítélhettem meg.

Látványként legjelentősebb számomra mindvégig a guembri volt. Meglehetősen fura látvány, mivel egyszerű, mondhatni primitíven szögletes teste van, amiből pipec, vékonyka nyak lóg ki, amin nem láttam hány, de nem túl sok húr feszül, meglehetősen mélyre hangolva. Most képzeljük el mindezt az elektromos gitárok „mintájára” nyakba akasztva, mélyen, egy hagyományos közel-keleti ruhát viselő férfi nyakában. Meg persze hangszedővel, elektromosan.

A guembrit ujjal pengetik, méghozzá lefelé, ahogy a pengetővel is szokás. Meglepő, hogy ugyanezt a pengetési technikát láttam spanyol, portugál, indiai és most marokkói zenészek körében is. Nos a legtöbb szám guembrivel kezdődött: Said Tichiti, a Chalaban frontembere és guembri-játékosa valamilyen futamot játszott hangszerén, majd erre rétegződött rá fokozatosan, újabb szólamként a többi zenész, rengeteg ismétléssel, apró ritmikai játékkal, de mégis állandó lüktetésben, transzban.

A szünetben gratisz teával-süteményekkel kínálták a közönséget. Bár kicsit hosszabbra nyúlt a szünet a beígértnél, kellőképpen felkészültnek éreztem magam a marokkói koncertre. Karim Ziad és zenésztársai szolíd zenével indítottak, s feszítették a hangulatot a marokkóban híres énekesre való várakozásban. Közben azért sikerült bemutatnia finom dobjátékát is.



Végül megjelent a színpadon, hosszas előkészítés után az ünnepelt marokkói zenész és kórusa. Ennél különösebb kórust sem láttam még: rettentően sötét bőrű, görbe lábú, szinte a nevetségességig rikító népviseletbe öltözött két férfi, akik idomtalan kasztanyetnek tűnő vasdarabokat szorongattak, illetve ráztak a kezükben, néha énekeltek, de a bal oldali berber különösen látványosan hajlongott, ugrándozott, lépegetett és táncolt. A kórus párosa helyezkedett el a színpad jobb oldalán, középen Hamid El Kasri guembrivel a nyakában, körben a többi zenész hagyományos hangszerekkel, hátul, a dobok mögött Karim Ziaddal.

Nehéz a transz szó említése nélkül beszélnem erről a zenéről: a számok többnyire újra csak guebrin kezdődtek egy futammal, amire szép lassan, fokozatosan ráépült a többi hangszer, a többi zenész szólama: állandó lüktetésben ismétlődve, ám apró változásokkal. Transz zene. De annyira magával ragadó volt, hogy egyre több dobolást, táncoló lábakat lehetett látni a közönség soraiban, s aki tehette, szép lassan leosont a színpad elején táncolók egyre növekvő csapatához.

Hamid El Kasri a Gnawa Fesztiválon

Ebben a hangulatban telt az este. Közben pedig a ragyogó előkészületeken tűnődtem. Egy Budapesten élő marokkói bemutatja sajátosan marokkói zenéjét, majd egy párizsi, némiképp világfibb zenész hozza közelebb a fülünkhöz, ám marokkóban élő marokkói mutatja csak be igazán autentikusan a marokkói muzsikát. A köncert felejthetetlen volt, nem hiába ünnepelt a közönség.

Chalaban

Az együttes 1999-ben alakult Budapesten. A név annyit jelent, hogy „a gonosz kiűzését szolgáló dal”. A zenekar alapítója Said Tichiti énekes-zenész 1970-ben született Marokkóban, családjának minden tagja autodidakta zenész. A marokkói színházművészeti egyetem színész szakán diplomázott, majd ösztöndíjjal 1996-tól két évig nemzetközi kulturális menedzselést tanult Franciaországban. 1998-óta él Magyarországon. Eleinte színészként és szólista muzsikusként dolgozott, majd néhány zenésszel összeállva megalakította a Chalaban-t. 2000-ben jelent meg első lemezük Moroccan Nomad címmel, melyen keveredtek a magyar, spanyol, indiai, bolgár hatások, de a zenekar megtartotta arab gyökereit is.

Said Tichiti - guembri, lant, ének, ütőhangszerek
Ahmed Tabet - mandolin,ütőhangszerek, ének
Torják Dávid – basszusgitár
Kovács Bálint - gitár
Golovic Feri – dob
Vázsonyi János - szaxofon
Jelasity Péter - szaxofon
Abdulaziz Gob – ütőhangszerek

Karim Ziad Ifrikya

Karim Ziad 1966-ban Algériában született, és kora gyermekkorában kezdett énekelni és dobolni tanulni, valamint a marokkói basszus lanton, a gumbri-n játszani. 20 éves korában Párizsba költözött és “mindenevőként” szívta magába a legkülönfélébb zenék stílusjegyeit, a jazztől a popig, a francia sanzonon keresztül a rai-ig. Mindezek ellenére zenéjének alapját mindig az autentikus észak afrikai zenei stílusok képezték.

Ő volt az első, aki az észak-afrikai dobzenekarok szólamait a dobszerelésre átdolgozta, melynek köszönhetően egy teljes dobegyüttes bonyolult poliritmikus megszólalását egymagában képes megidézni. Az összetett ritmusképletek a gnawa, a maghreb, a chaabi, valamint a beduin és berber transz zenék alapjait adják. Trafós koncertjén fellépő zenekarának tagja többek között Hamid El Kasri, az egyik legnépszerűbb marokkói gnawa énekes, aki Ziadhoz hasonlóan gyakran koncertezik világszerte.

Karim Ziad zenekarának tagjai:
Vincent Mascart – szaxofon
Alain Debiossat – szaxofon
David Aubaile – billentyűk
Michel Alibo – basszusgitár
Karim Ziad – dobok
Wahid Boujelta – ének, ütősök
Mohammed Rougui – ének, ütősök
Hamid El Kasri – ének, guembri