Az MTA Dísztermébe annyian érkeztek (és nem csak rokonok, barátok és üzletfelek), hogy jó negyed órába telt, míg legalább az idősebbek számára sikerült megfelelő számú pótszéket keríteni. A többiek állva – és majdnem hoppon maradtak. Az első hangok ugyanis egyértelműen csalódást keltettek: Fülei Balázs előadásában az Apassionata szonáta nem szenvedélyes, hanem inkább szenvedéses volt. Úgy tűnt, a szólista izgult és fáradt volt (ami érthető is, hiszen alig néhány nappal korábban még a New York-i magyar kulturális évad megnyitóján lépett fel) és ezért nem igazán élt együtt a hangszerrel. Bár a beethoveni szenvedélyességtől nem idegen a kínlódás, és az sem csoda, ha a szólista megizzad az előadás során, mégis, talán lehetett volna tempók, dinamika és frazírozás terén több érzékenységet mutatni. És az éneklő dallamoknak vagy a trilláknak nem ártott volna kevésbé határozott zongorázás. Így ugyanis meglehetősen egyformára sikeredett a darab. Hasonlóképp kissé gépiesnek éreztem a folytatásban elhangzott két művet, Debussy A boldog sziget c. darabját és Bartók Béla Szonátáját.

A koncert második felében Várdai István csellózott, akit néhány hete Haydn gordonkaversenyének szólistájaként hallottam. Ezúttal Kodály Szólószonátájának III. tételével igencsak magasra tette a lécet: a darab ugyanis rendkívül nehéz, sok fogás- és vonáskombinációt, technikai bravúrok sorát igényli az előadótól (a darab elemzését lásd itt) Várdai erősen koncentrált, ám olykor – a választott tempók miatt – kidolgozatlannak tűnt játéka, adottságai, technikai felkészültsége, muzikalitása mégis megkérdőjelezhetetlenek. Már csak be kell érnie a darabnak. A két fiatal művész együtt adta elő Janaçek Pohádka (Tündérmese) című darabját és Stravinszkij Olasz szvitjét. Mindkettő szellemes, karakteres mű, habár korántsem olyan elmélyült zene, mint a korábban hallott Beethoven- vagy Kodály-szonáta. Sajnos a zongora végig teljesen nyitva maradt, így – noha láthatóan összeszokott kamarapartnerek – Fülei határozott billentése a kelleténél többször fedte el Várdai játékosabb (és jóval halkabb) szólóját.

Ráadásként először Popper bravúros Tündértáncát hallhattuk (végre halkan játszott Fülei, Várdai pedig tovább villogtathatta fölényes technikáját), majd Schubert Ständchen (Szerenád) címet viselő dalának átiratát játszotta a két trónörökös, ami nálam – bevallom őszintén – kiverte a biztosítékot. Várdai ugyanis minden hosszú hangon a vibratóval egyszerre decrescendált, ami nonszensz, mert utána nem az elért halkabb dinamikán ment tovább (pedig ez íratlan törvény a komolyzenei előadásmódban), s ezzel a dallamíveket szétszabdalta. Ha egy mérvadó énekes felvételét meghallgatjuk (például Dietrich Fischer Dieskauét vagy ezt a videót, ahol a legendás tenor, Giuseppe di Stefano énekli – spanyolul, egy 1953-as mexikói filmben! – Schubert dalát) megfigyelhetjük, hogy a vibrato tökéletesen ellensúlyozza a levegő elfogyása miatt csökkenő dinamikát.

Remélem, azért marad ideje hasonló finomságok elmélyült végiggondolására is az imázsépítéssel és hatalomátvétellel láthatóan meglehetősen elfoglalt trónörökösöknek…


L. v. Beethoven: f-moll "Appassionata" szonáta No.23 Op. 57
Allegro assai; Andante con moto; Allegro ma non troppo
C.Debussy: L'Isle Joyeuse ( A boldog sziget)
Bartók Béla: Szonáta
(Fülei Balázs)

Kodály Zoltán: Szonáta Op.8
III.tétel - Allegro molto vivace
(Várdai István)
Janaček: Pohádka (Mese)
I. Stravinsky: Suite Italienne
Introduzione; Serenata; Aria; Tarantella; Minuetto e Finale
(Várdai István, Fülei Balázs)