Jócskán megtelt a Bartók Nemzeti Hangversenyterem: még az erkélyeken is nyújtózkodtak idősödő, pocakos kíváncsiak. A hangulat elég forró volt, legalábbis az alapzajból megítélve. Aztán megjelent a színpadon Hamar Zsolt, és felcsendültek az első harmóniák. Harmóniák, mivel az előadásban a harmóniáké volt a főszerep: tisztán, csengőn és sokszínűen kibontakozva; finoman, az ellentmondások feloldására törekedve – az egésznek volt némi jó értelemben vett „easy listening” légköre.

A műsorban viszont Carl Maria von Weberé volt a főszerep: először Hindemith feldolgozásait hallhattuk, amelyben a gazdagon árnyalt hangszínek mellett magyaros ritmusok is felcsendültek (némiképp gyanús, szinte verbunkos feszességgel). Az ezután következő Weber, f-moll klarinétversenyben Sharon Kam játékát csodálhattuk meg, aki valóban lenyűgözően játszott, a legapróbb dinamikai finomságokra is ügyelve.

Viszonylag közel ültem a színpadhoz, és közelről láttam az arckifejezését, valamint a kígyóbűvölő táncot, amit klarinétjével lejtett, kihangsúlyozottan a „konzervatív” zenekari háttér előtt, a hagyományos karmesteri öltözéket viselő Hamar Zsolt figurája mellett. Mondhatom, jó kontraszt volt – csodálatos játéka ellen viszont egyetlen szót sem ejthetek, legfeljebb hogy (mint említettem volt „nagyon” közel ültem) időnként, különösen a „pp” részeknél feltűnően hangosan vette a levegőt.

Tényleg elbűvölő előadásban volt részünk, ami után, lezárásként az „easy listening” jelleget fokozta Schumann kissé sablonos, de legalábbis erőtlen 1. („Tavaszi”) B-dúr szimfóniája. Talán azért volt rá szükség a műsorválasztásban, hogy a program neve végül „A tavasz megszentelése” lehessen? A közönség mindenesetre díjazta a talányt, és a jól megérdemelt óriási vastapsban részesítette az előadókat.


A műsoron:

Paul Hindemith: Szimfonikus metamorfózisok Weber témáira
Allegro; II. Turandot, Scherzo, Moderato, III. Andantino; IV. Marsch

Paul Hindemith (1895-1963) 1943-ban komponált zenekari művéhez négy témát dolgoz fel Carl Maria von Weber kevéssé ismert műveiből. Zenei nyelve azonban eredeti és erőteljes, kifejezésbeli tartózkodása pedig kissé személytelenné hangolja. Az elhangzó darab második tétele Weber: Turandot kísérőzenéjéből való és itt szellemes kínai jellegű zenét hallhatunk. Az első, harmadik és negyedik tétel zenei anyagát Weber op. 60. négykezeseiből (All' Ongarese) vette.

Carl Maria von Weber: f-moll klarinétverseny, op. 73.

A klarinét irodalma Carl Maria von Weber (1786-1826) idejében még nem volt gazdagnak mondható, hiszen viszonylag új hangszernek számított. Weber Joseph Baermann barátjának, a müncheni zenekar jeles klarinétosának írt egy Concertino-t. Ezután, 1811 áprilisában így ír egyik barátjának: „Mióta Baermann számára a Concertinót megírtam, az egész zenekart megszállta az ördög, mindenki azt szeretné, hogy versenyművet írjak számára.”

Hagyományos zenekari bevezetővel kezdődik az első tétel. A szóló hangszer eleinte éneklő dallamossággal mutatkozik be, majd egyre inkább előtérbe kerülnek virtuóz lehetőségei. A második tétel cantilénáját izgatott középrész teszi változatossá, míg a visszatérésben három kürt társul a szólóhangszer énekéhez. A harmadik tétel jellegzetes Weber-muzsika: a könnyed, dallamos rondótéma sokféle színben jelenik meg.

Robert Schumann: 1., B-dúr („Tavaszi”) szimfónia, op. 38

A szimfónia műfaja, e sokakra kötelező örökség már fiatal éveiben foglalkoztatta Schumannt (1810-1856). A harminc évesen, alig négy nap alatt felvázolt és hamarosan meghangszerelt I. szimfónia a romantikus dalköltő kifejezésének spontaneitását, naiv báját éppúgy magában foglalja, mint a klasszikus mesterműveken iskolázott zeneszerző kulturált ízlését, megbízható formaérzékét.

Nem hiába nevezik ezt a művet Tavaszi szimfóniának: az ifjúság öröme, az ébredő természet üdesége csendül meg benne. Ünnepélyes bevezető zene lassú ütemei után az ébredő föld vérpezsdítő ritmusai élénkítik a szimfónia első tételét. Dallamvilágát a felfelé törekvés merész lendülete jellemzi.

A második tételt megszakítás nélkül (attacca) követi a scherzo, Schumann legféktelenebb, legfantasztikusabb lidérctáncainak egyike. A befejező tételt a komponista eredetileg a tavasz búcsújának nevezte. Vidám és harmonikus muzsika, melynek fényeit a középső szakaszban felbukkanó fenyegető árnyak – a pár évvel korábban írt Kreisleriana című zongozamű fináléjának témája hangzik itt fel zenekaron – csak ideig-óráig homályosítják el.

Előadta:

Pannon Filharmonikusok - Pécs

Közreműködött:

Sharon Kam – klarinét

Vezényelt:

Hamar Zsolt