Perfekt megvalósulásaként elég csak Pálfi György Nem vagyok/leszek a barátod címmel fémjelzett, „könnyed ujjgyakorlatára” gondolnunk, de a kísérletező kedv tekintetében nem marad alul Szabó Simon első nagyjátékfilmje, a Papírrepülők sem. A két alkotó egymás mellé citálása persze hagy maga után némi kivetnivalót, hiszen a leginkább az underground világból, egyszerű, mezei nézőknek pedig a Moszkva tér szereplőgárdájából ismerős Szabó Simonnak ez az első, nagyobb lélegzetet megkövetelő alkotása, míg a másik direktor a maga 35 életévével és 3-4-5 nagyjátékfilmjével – attól függ, honnan nézzük – már vérbeli profinak számít.

A filmkészítéssel kapcsolatos elképzeléseik azonban hasonlóak – mind technikai, mind dramaturgiai célkitűzéseik szempontjából –, emiatt is állíthatóak egymás mellé. A „csoda” mégis csak az egyiküknek sikerül: miközben mindketten úgymond „dokumentarista” eszközökkel élnek (amatőr szereplők, „életszerű” szituációk, epizodikus történetszálak), a Papírrepülők csak néhol tudja áttörni a műviség rémképét. Mindennek oka lehet a két rendezői koncepció különbsége is, míg Pálfi az ovisok között valami megkerülhetetlen igazságra talál rá, és leginkább annak a közlése vezérli, addig Szabó a vélemény-nyilvánítás helyett végig a pusztán leíró objektivitás mellet voksol, miközben – és ez már eleve ellentmondást szül- azt a világot szándékozik bemutatni, amiben leginkább otthon érzi magát. Míg egyik helyen szépen lassan mindegyik szereplő a „barátunkká” válik – legyen az a barátság olyan, amilyen –, addig a másiknál túlnyomórészt csak a kívülálló csalódottsága marad: a kézikamera használata még nem elegendő ahhoz, hogy a film és a szereplők világába belekerüljünk.

A szerteszét futó történetekkel pedig nem is az a baj, hogy nem érnek össze – hiszen a cím és az idézet ezt már világosan megelőlegezi ezt  – , hanem, hogy sokszor önmagukban sem állnak meg kerek egészként. A filmnek akármennyire is releváns mozzanata a zeneisége  – film és zene példátlan összefonódásának lehetünk tanúi  – , a két Dj fiú szerepeltetése zavaróan sehova se fut ki, ahogy a hangszerek szállítására szakosodott páros humorral és tragikummal egyaránt átszőtt, ám még így is kevés potenciával bíró kálváriája is elhagyhatónak bizonyul, már ha az elhagyhatóság szempontja egyáltalán felmerülhet akkor, amikor a vezérlőelv ilyen szabadon van meghatározva.

Azonban a negatívumokon túl nem hagyhatóak figyelmen kívül azok a pillanatok sem, amikor a film mégis áttör a nem mindig adekvát szereplőválasztás vagy dialógus számlájára írható gyerekbetegségeken, hogy megajándékozzon egy-egy felejthetetlen képsorral – ilyen a break-es fitnessedző találkozása esküdt ellenségével a konditeremben, a hoppon maradt újdonsült barát „mi a szar legyen” őszinte felkiáltása vagy a két lány eltűnése a pesti éjszakában. Ilyenek a kezdő és befejező képsorok, a zene ütemére lüktető és ébredező város vagy a fiatalokat lassan elhagyó kivilágított Lánchíd képével, de Simon-Tesó száguldása, vagy az aluljáróban lefolyó összetűzés is, mindazok a képek, ahol a város kiemelt szerepet kap. Czomba Albert operatőri munkáját így mindenképp dicséret illeti, a filmnek pedig tudatosan-tudattalanul így mégis lesz főszereplője, maga Budapest, illetve a város azon, sokak által talán kevésbé észrevett részei, amiket Szabó Simon lát és láttatni szeretne velünk.

A Papírrepülők, ha a formai megoldásokat vesszük figyelembe, mindenképp bravúros vállalkozás, gondoljunk csak a jelenetek felsnittelésének következetes betartására, Másrészről azonban továbbra is nyitva marad a kérdés, érdemes-e akkor filmet csinálni, ha mindenki csak a magáét hajtogatja, és nincs egy olyan gondolatmenet, ami az összevisszaságon át a felszínre jut? Szabad-e akkor filmet csinálni, ha nincs olyan közölnivaló, ami vászonra-kimondásra kívánkozik? Vagy ha van is ilyen, nem félő, hogy a túlontúl szétfutó szálak között egyszerűen elsikkad? Mindezen kérdésekre adott válaszok természetesen a néző fejében kell, hogy megszülessenek.