Amire elsőként ki kell térni pár mondatban (hogy azután gyorsan tovább is léphessünk), az a 40. Magyar Filmszemle dokumentumfilmes szekcióját sújtó sanyarú helyzet újbóli és újbóli hangsúlyozása. A filmek minősége nem függ vetítésük körülményeitől, de befogadásuk élményét erőteljesen meghatározza. Mivel a Szemle lett a kerete e filmeknek, így az esemény elválaszthatatlan a filmek összességétől, s elkerülhetetlen, hogy egy pár - sajnos keresetlen - szó el ne hangozzék.

Legszembetűnőbb hibája a szervezésnek, hogy túl szűkre szabta a dokumentumfilmek időkeretét: a filmeket összezsúfolták, és ez nemcsak a filmek közötti lélegzetvételnél is rövidebb szünetet, hanem a négy blokk (blokkonként átlagosan nyolc film) két napra való tömörítését is jelentette. A legnagyobb igyekezettel sem lehetett megnézni az összes dokumentumfilmet, csupán azzal a feltétellel, ha a néző elhagyta a MOM Parkot, és az Uránia műsorával vegyítette programját, s így a nagy- és kisjátékfilmek megtekintését veszélyeztette. Persze ez a probléma nem újkeletű, de sajnálatos, hogy az idén sem oldódott meg. Ehhez még hozzájárultak a Beta- vagy DVD-képek vetítésének nehézkességei; a kép- és színarányok vetítés alatti állítgatásai, illetve ugyanebből az okból eredően filmek többszöri elindítása (Jeles András filmjének háromszor futottak neki, a film első volt aznap, és délben kezdték). Az a gesztus pedig, hogy a Szemle hivatalos megnyitója a két nap dokumentumfilm-vetítés utáni estén volt, önmagáért beszél, s több szót nem érdemel.  Mindennek ellenére a dokumentumfilmes felhozatalt sikerült végignézni, s e filmek iránti kedv megőrződött, beszélni róluk pedig érdemes egy héttel a Szemle vége után is. E szöveg nem vállalkozik mindegyik film összefoglalására, inkább témák, benyomások alapján próbál beszélni azokról, melyek valamilyen értelemben kiemelkedtek a többi közül (nem feltétlenül minőségüket tekintve).

E harmincegy film nyilvánvalóan nem adhat képet az utóbbi évek dokumentumfilmes irányairól, így nagy állításokat megfogalmazni felesleges próbálkozás lenne. Az a kép, amit e szöveg lefesteni szándékozik, többszörösen rétegzett, s nemcsak az alkotók érdeklődése, filmforgatási lehetőségeik, hanem az előzsűri döntése is közrejátszik kialakulásában.

Az elmúlt évek során számtalan téma került elő, melyek kiváló alapanyagot nyújtanának dokumentumfilmek elkészítéséhez. A különböző válságok megjelenésével egyre szövevényesebbé, egyre labilisabbá vált a közvetlen valóság/környezet megismerhetősége. Az újságcikkek, publicisztikák, tanulmányok és tévéműsorok mellett a dokumentumfilmeknek lenne feladatuk e helyzet feldolgozása, megértésének segítése.  Ehhez képest kevés film említhető, mely ilyen témákat vetne fel (a Szemle katalógusát fellapozva, tartalmakat olvasgatva megtudható, hogy ennél több ilyen érdeklődésű film készült, sajnálatos, hogy ilyen kis arányban sikerült túljutniuk a szűrőn).   Litauszki János Nővérek várólistán című alkotása volt az egyetlen, mely klasszikus értelemben reflektált közvetlenül az eseményekre. Az országra nézve globális vagy globalizálható társadalmi problémát tárt fel Hajdú Eszter A fideszes zsidó, a nemzeti érzések nélküli anya és a mediáció és Kisfaludy András Az Ormánság senkié se című filmje is (bizonyos szempontból, a közvetlen reakciót tekintve ide sorolható Jeles András Párhuzamos halálrajzok című műve is, ám e film más irányba lép tovább, s ezért később említendő részletesebben). Litauszki  annyiban "aktuálisabb" a többi felsoroltnál, amennyiben nem egy állapotra hívja fel a figyelmet, nem hosszú évek, vagy évtizedek problémáinak stagnálására (vagy rosszabbodására), mint Hajdú és Kisfaludy, hanem a társadalmat érintő egyik lényeges változásra figyel fel és kérdez rá, méghozzá egy elég hangosan szóló ügyre, a kazincbarcikai kórház működtetésének privatizációjára. Ez nemcsak feltárást, hanem gyors reakciót és ítélőképességet is igényelt, s ebből a szempontból egyke maradt a dokumentumfilmek között. Mindez persze nem minőségbeli, hanem szándékbeli különbséget jelent, melynek megemlítését az ilyen típusú filmekre vonatkozó hiányérzet indokolja.

Nem általános, hanem egy szűk társadalmi réteget érintő, a szenvedélybetegekkel foglalkozó Megálló Csoportról és az általuk vezetett, az érettségiig eljutni segítő Tanoda Alapítványról szóló filmet rendezett Pálos György Mit tudjátok ti, ki vagyok én! címmel. Munkája Kisfaludyéhoz, Litauszkiéhoz és Hajdúéhoz hasonló alaposságával tűnik ki. Ezek az alkotó-rendezők témáikat a lehető legtöbb oldalról járták körbe, igyekezve minden lehetséges kérdést feltenni, s e kérdéseket megválaszolni. Mind Litauszkira, mind Kisfaludyra és Pálosra jellemző, hogy filmjeikben nemcsak a problémákra, hanem a mellettük, előttük, mögöttük megjelenő emberi arcokra is odafigyelnek, nemcsak érthetővé, hanem megélhetővé téve e gondokat.

Hajdú Eszter egészen más szerkesztést követ, mint e feltáró filmek, A fideszes zsidó… két részre tagolódik, majd a rendező e részeket is tovább bontja. Főszereplői sokkal inkább a megszólaltatott emberek, mint maguk a problémák, így ez a film önmagában csak egy-egy választ ad a felvetett, vagy e témában felvethető számtalan kérdésre, ám Hajdú eddigi munkássága, riportjai (Akik a lángot őrzik, Itt az idő, válasszatok) s reméljük további filmjei, írásai újabb rétegeket tárnak majd fel. Domokos János „Nem vagy egyedül…” – Kampány a Hargitán című filmje csupán annyiban kapcsolódik ide, amennyiben a mostani romániai választások kampányát veszi alapul, egy – valószínűleg a demokráciával egyidős – állítás újabb igazolásához, a politikusok és választóik közötti mérhetetlen szakadék, és az áthidalni igazából nem akaró látszattörekvések ábrázolásához. Mindezt rendkívül, néhol már túl eltalált képekkel jellemzi, kis humorral, némi iróniával. 

Domokos János eggyel hátrébb lépett, nem kérdezett, csak megfigyelt. Ahhoz, amit látott vagy rögzített, nem hiányzik kommentár. Néhol azonban e képek is többet állítanak a kelleténél, még ha teljesen igazak is. E túlzott kifejezés szájba rág, de a pár őszinte képért megérte, üzenete határozottan célba ért. Portréfilmek közül lehetett a legkevesebb jót látni. Tari János Majd az idő kipörgeti című alkotásán kívül egyik portré jellegű film sem sikerült igazán kidolgozottra. Tari Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatóról szóló alkotása kissé konzervatív módszerekkel, kissé túl mélyre ásva a néprajz szakmájába (sok névvel és információval), de mindenképpen korrekt munkával (mind tartalmilag, mind formailag) elkészített film. Ezzel szemben három portré teljesen célt tévesztett. Figuráik megszólalásainak rögzítése – minden várakozástól eltérően – önmagában nem lesz dokumentumfilm, bárhogy szerették is volna az alkotók. A legkevesebbet a filmmé válásért a Gyurika rendezőnője, Fehér Zsuzsa tette. Követi hősét, élvezi annak szórakoztató előadásmódját, kedves karakterét, de hogy milyen oknál fogva vagyunk mi vele, s mindannak, amit látunk, mi célja van, nem derül ki. A „van ilyen” még nem ok, s cél sem lehet. Moharos Attila Kapocs című filmje szomorúbb veszteség, a téma, egy cigány származású református lelkésznő a cigányságot Istenhez visszavezető küldetése rendkívül érdekes lehetett volna, ha úgy is valósítják meg. A film azonban csak belekap dolgokba, helyzetekbe, a prédikációkból, beszélgetésekből épp a lényeget nem mutatja, helyette felesleges séták képeivel nyújtózik. Ha nem a mondanivalójuk, témáik szerint nézzük meg e filmeket, hanem elkészítésük, szerzői hozzáállásuk vagy akár formai jegyeik alapján, érdekes képet kapunk a zsűri döntéséről is.

Amennyiben a dokumentumfilmeknek az egyik legfontosabb mércéje a maximálisan soha nem számon kérhető objektivitásuk, bizonyos kérdések felvetésére sarkallnak az olyan filmek, mint Bálint Ibolya Apró örömök, Papp Gábor Zsigmond Kémek a porfészekben, vagy akár Gyarmathy Lívia Kis halak... nagy halak című filmje. A filmek a játékfilmes jelenetszerkesztés vagy dramaturgia felé hajlanak el. Bálint Ibolya filmje nem vállal olyan állításokat, melyeknek szüksége lenne a teljes objektivitásra. Jelenetei érezhetően szerkesztettek, dialógusai feldaraboltak, a darabok pedig különböző beállításokból rögzítettek, nem természetesek. Hitelességét nem vonja ugyan kétségbe e tudatos plánozás, de néhol zavaró (akár a beállítás helyzete miatt is, például egy párbeszédbe beillesztett felső gépállás) és teljesen felesleges, lendületesebb és „dokumentatívabb” lehetett volna, ha nem szeleteli fel így tárgyát.   Szemben Gyarmathy filmjével, ahol e megrendezett jelenetek (akár hiteles figurákkal, akár nem) üzenetei már fontosabbak, s e megrendezettség támasztja alá, hangsúlyozza ki a film mondanivalóját. A film egy teljesen hitelesnek éreztetett főjelenetre épül és erre is fut ki, melyben a halőrök, illetve egy rendőr egy illegális horgászt, egy szerencsétlen bácsikát büntetnek meg, míg a nagy tételben károsító, korábban akció közben látott orvhorgászok megússzák. A megrendezettsége e jeleneteknek kissé zavaró, de indokolt.

Papp Gábor Zsigmond már filmje főcímével felvállalta – a címre is jellemző iróniával való – közeledését a kémfilmekhez. A probléma nem is a játékfilmes kikacsintás, hanem a verbalitásra építés, ráadásul egyetlen ember verbalitására. Bár a különböző trükköket, mellyel az amerikaiaknak kémkedő magyar kém munkáját végezte, restaurálta a rendező, számos helyen az audiosáv látványszünetét kitöltő képsáv csak puszta mászkálásból áll. Rimner Gábor titkosügynök Budapest utcáin rója a köröket, illusztrál. Emellett a film informativitása is szűkre szabott. Nemhogy azt nem ismerjük meg teljesen, pontosan mit is csinált kémként Rimner, vagyis azon az egyetlen akcióján kívül, melyben a nukleáris fegyvereket leleplezte, volt-e szerepe, de senki más nem szólal meg a filmben, így az ábrázolt sztori anekdotává válik, lebilincselő történetté, melyet jóhiszeműen hitelesnek fogadhatunk el.

Egy másik formai hozzáállás a kísérletezés felé indult el. Jeles András Párhuzamos halálrajzok című filmje a különböző szerzői, kísérleti eszközeivel egy kissé eltávolodott történeteitől. E dokumentumfilmektől idegen eszközökkel, a megrázó és fontos témákkal való foglalatoskodás mellett, a dokumentumfilm határait is feszegetni kezdi, a film kérdései nem csak témáit, hanem a film saját határait is érintik. A két részre oszló alkotás első epizódja egy apa szűk, fekete-fehér plánja, melybe semmi nem szűrődik be a külvilágból, csak a láthatatlan riporternő kérdései, egy, a háttérben átmenő női alak s egy mobil csörgése. Az apa leukémiás fiának történetét meséli el, olyan szuggesztív erővel, melyből csak a mondottak időnkénti, szerző általi feliratozása képes kirántani. A második részben az olaszliszkai események bizonyos ismerői beszélnek, a szövegek olykor megszakadnak, színészek tolmácsolásában, érzelemmentes hangon halljuk folytatódni őket, hasonlóképpen a feliratokhoz, e megoldás is újraértékeltet minden szót vagy hangsúlyt. Jeles egy erősen szerzői eszközt használ, mégis az objektivitás felé lép, megfosztja szereplőit a személyes jelenlétől, de annyi teret mégis hagy nekik, hogy ne lehessen a leírt szöveg személytelenségével felcserélni történetük hatását.

Nehezen feldolgozható film Jelesé, ami talán a legtöbb vitát váltotta ki a dokumentumfilmek közül. Somogyvári Gergő és Feszt Judit Csempelevél című filmje szintén határt feszegetett gyors vágásaival, a 8mm-es film lágyabb, költőibb képeivel, kissé videoklipes formájával. Portréjuk főszereplőjének világát igyekeztek elcsípni, igen jó eredménnyel. Egy szubjektív történet lefordítása a képek nyelvére az apró motívumok elcsípésére ügyelve – ez erőteljesen közelít a kísérleti, vagy avantgárd filmek felé.  Azonban egy erős és összefüggő vallomás olyan gerincet képez, mely maga alá gyűri, saját szolgálatába állítja e képeket, pontosabban: a vallomás és a képek sora kiegészíti egymást,s  ezáltal győzni hagyja a dokumentumfilmet a kísérletivel szemben.

Szükség van Gyurikákra, Andrisokra, Gogókra és George-okra, még talán botcsinálta táltosokra is, de nagyobb szükség lenne a klasszikus értelemben vett dokumentumfilmekre, melyeknek van némi valóságot feltáró szándéka és megértést szolgáló hozadéka is marad. Arra pedig még nagyobb szükség lenne, hogy e filmekhez hozzá lehessen férni, akár tévében (ahol még egészen tisztességesen játsszák is őket), akár DVD-n, akár a Szemlén.