Maga a „díszlet” sokat ígér; Árvai és stábja fel-építményekben, technikai felszereltségben nagyon erős, itt sincs másképp. Egy, a közönséggel szemben, az előadótér teljes egészében végighúzódó konyhapult áll a színen, rajta, benne, alatta, mögötte mindenféle – többnyire azonosíthatatlan – tárggyal, eszközzel. A pult egyes részeinek is rejtett funkciói vannak: a mosogatóban és egy üvegpult alatt kamera figyel, némely felület forró, némely érintésérzékeny, és ütésre hanghatásokat generál. A technikai felkészültség döbbenetes; onnantól kezdve, hogy Ágens a pult legszélén beindít egy szalagos magnót (mennydörgés), az összhang a „zenei aláfestéssel”, improvizatív betétekkel tökéletes. A TVK nem hagyja ki az interaktív vetítéseket sem – ám azon kívül, hogy a magasba, középre helyezett vásznon néha Ágens vízbe merített arcát vagy húsmócsingolását láthatjuk, csak egy ködös IPSUM feliratot vetítenek. Többet lehetne ezzel játszani, továbbgondolva a médiumot, a látható ember és mögöttes kapcsolatát, a jelenlét problémáját, de itt puszta vizuális hatássá csupaszul. (Kérdés: kötelező-e egy totális színházba, kortárs előadásba mindig becipelni a projektort? A Pre-actio esetében például sokkal inkább helye volt: előre elkészített videofelvételekkel borzolták a kedélyeket a „főszereplő” valamiféle rituális felkészüléséről.)

A pult egyszerre teremt konyha-show fílinget (erre játszik rá Ágens, mikor a darab folyamán kétszer-háromszor hirtelen hangnemet váltva főzőbemutatót tart) és feszültséget. Egyértelműen meghúzza a határt a közönség és előadó territóriuma között, ami jó érzés is (ami ott történik, nem fenyeget minket, nem jön át), a dolog bábszínház-jelleget ölt, miközben Ágens, mint oroszlán a ketrecében, végig e pult mentén jár föl-alá. (Mikor bejövünk, már bent van, és a végén is látszólag a színpadon marad.) Sajnos Árvaiék nem aknázzák ki eléggé a főzőbemutatós helyeket, pedig szükség lenne több kontrasztra, néhol könnyedebb hangvételre; az egyetlen komikus mozzanat a darabban az, amikor Ágens, ahelyett, hogy beleszeletelné a turmixba a gyümölcsöket, vagdosás helyett mohón elrágja, beleköpködi, s közben tovább magyaráz. Nem ártott volna a műnek több ilyen jelenet.

A konyha amúgy azért is igazi ínyenc-saláta, mert rengeteg asszociációt hozzákeverhetünk: a nőnek, ugye, a tűzhely mellett a helye, a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út, az vagy, amit megeszel satöbbi. Ne feledjük el a bájital-kotyvasztás és az alkímia nemes (ál)tudományát sem, és idevehetjük még magyar gasztronómiai-irodalmi örökségünket is Krúdy Gyulástul, Jókaistul, megspékelve az ételek kultikus, áldozati-ünnepi értékével és egy kis 21. századi reformkonyhával. Szóval az Anya, a Feleség alakja képződik meg előttünk, aki szül, csábít, elemészt (lásd: fekete özvegy jelmez) és újrateremt. Saját testéből táplál, megrágja helyettünk az ételt, beteget ápol és az erőlevesbe szívét-lelkét belefőzi. (Csak fel ne dühítsük, mert a Hukkle című film áldozatainak sorsára juthatunk.)

Szóval a nagy kérdés mármost az, hogy kell-e ennyi sötétség, fekete hangulat, sokkolás? Elég-e csupán az, ha egy „mély” és „komoly” témát cibálunk elő? Valószínűleg nem. Nyilván a halál, a sors, a számvetés, a lélek bugyrai megrendítő és nagy témák, de ettől még nem kapunk feltétlenül művészeti alkotást. Még akkor sem, ha ehhez hivatkozási pontot (jelen esetben a Holt-tengeri tekercseket) is adnak, egyrészt, mert sajnos nem olvastam, másrészt azért, mert utólag sem sok, a tekercsekre vonatkozó momentumot tudnék összeszedni.

Ágens vérét veszi, köpköd, nyal, fulladozik, fal, embriónak látszó tárgyat harapdál, szúr és darabol, ám kérdés, hogy ennek mennyire van még ereje? Egy hatalmas befőttesüvegben becipelt mű-magzat inkább nevetségesen hat. Nézőtársam észre sem vette – megszokta... A magzat(?) helyett feldarabolt és bekapdosott marhanyelv pedig pusztán undorító.

A magyar Broadway előadásain érlelődött békés közönséget persze még megdöbbentheti, fölháboríthatja Ágensék előadása, de akit nem, az általában szereti, ha valamit akár megközelítőleg is megért a produkcióból. Bérletes kortárselőadás-látogatók már megtanultak nem gondolkodni, csak „átérezni” a szimbolikát, belevetni magukat a bugyrok bugyrába, de néha valóban nehéz helyre tenni Ágens cselekvéssorozatait. Vegyünk egy példát. Tálba hajat, körmöt vág, nyálat, vért, és „valamit alulról” kever hozzá. Mindezt egy Bunsen-égővel melegen tartható üvegtálba helyezi nagy adag kék lötyivel. A tál fedőjéhez lélegeztetőmaszk csatlakozik, Ágens ebből szippant néha nagyokat, majd az elhasznált oxigént gyorsan nejlonzacskóba fújja, és a forró rezsóra helyezi. Ezt tegyük össze! Az előadás végére három zacskó olvadozik, füstölög. De még ez sem lenne baj, hiszen az est bővelkedik olyan pillanatokban, képekben, amelyeken – a húsostálból külön kiemelve – később is érdemes rágódni. Inkább az érződik, hogy a darab nem áll össze koherens egésszé. Talán mert a szerzőkben sem állt össze? Túl sokat akartak mondani?

Persze Ágens – még mindig Ágens. Éneke, jelenléte. Egyszerre ősi és modern Síva, Éjkirálynő, Éva. Képes birtokolni a színpadot az előadás elejétől a végéig, játéka pontos, betartja az ütemtervet. Persze a „semmiből jött” énekesnő (huszonhét évesen fedezte fel önmagában szunnyadó tehetségét, és kikerülve az intézményes kátyúkat, alakította magát cselekvő művésszé) ma már nem csak sajátos torok-fejhangos éneklési technikájáról ismert. Táncos produkcióktól kezdve (a KompMánia – Csabai Attila – szárnya alól azóta sokan kirepültek, köztük Ladjánszky Márta, Gergye Krisztián is) kortárs operán (Meredith Monk Celebration Service) és divatbemutatón keresztül Az ember tragédiájáig sok mindent tudhat maga mögött. Volt már élő szobor is, egy land-art mű közepén. Komplett életmű, hajrá!
 
 

Ágens és a Természetes Vészek Kollektíva:
IPSUM

Alkotók: Ágens, Árvai György, Imre Zoltán, Szűcs Edit, Parabryo, Philipp György
Munkatársak: Bernáth György, Boudny Ferenc, Kormosói Róbert, Payer Ferenc, Szirtes Attila

Produkciós vezető: Árvai György
Bemutató: 2008. február 15.