A könyv szerzője mellett a bemutatón részt vett Salvatore Ettorre, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, Marx József filmtörténész és dramaturg, a Jancsó Miklós két és több élete című monográfia szerzője és Vezér Éva, a Magyar Filmunió vezetője, aki köszönetet mondott Gambettinek a magyar film olaszországi népszerűsítésben vállalt fontos szerepéért. Salvatore Ettorre bevezetőjében elmondta, nem tartja szükségesnek Jancsó Miklós érdemeinek bizonyítását, a mester Fellini és Pasolini mellett már régen az egyetemes filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója.

Gambetti hazájában és külföldön egyaránt ismert és elismert film- és színházkritikus, folyóirat-szerkesztő, számos jelentős olasz filmes szakkönyv írója és szerkesztője. A szerző éppen négy évtizede kíséri figyelemmel a magyar film rögös útját, melynek vitathatatlanul ő az egyik legjobb olasz szakértője, és mindmáig fáradhatatlan népszerűsítője. Egyike volt azon római filmkritikusoknak, akik a Római Magyar Akadémián évtizedeken keresztül, minden ellenszolgáltatás nélkül, bemutatták, bevezették az akkoriban még hetente vetített magyar filmeket. Gambetti az 1976-os Velencei Filmfesztiválon, igazgatóként lehetőséget adott a Balázs Béla Stúdió első nagyszabású itáliai bemutatkozására is. Az új magyar filmes rendezők (mindenekelőtt Gaál István, akihez baráti kapcsolat is fűzte, de Szabó István, Kósa Ferenc) alkotásai igen közel állnak hozzá, ezért nem meglepő, hogy az egyik legnagyobb hatású magyar filmrendezőről, Jancsó Miklósról írta legújabb könyvét, aki sajnos egészségügyi okokból nem tudott részt venni a bemutatón.

A 2008 októberében Olaszországban megjelent Jancsó Miklós – Filmművészet a történelem és az élet között (eredetiben: Il cinema tra storia e vita) című munkát Marx József mutatta be, aki közel negyven éve ismeri a szerzőt. Marx elmondta, hogy a mű három részből áll, a másodikban egy nagyon precíz és terjedelmes életmű-interjú található. A kötet, melynek előszavát Carlo Lizzani olasz rendező, kritikus írta, az eddigi legbővebb filmográfiát is tartalmazza, ami remek hivatkozási alap lehet bárkinek, aki a témával kíván foglalkozni. Lizzani az előszóban azt írja, Jancsó a neorealizmus korszaka után új fejezetet nyitott a filmtörténetben, melyben az apró, életszerű, melodramatikus történeteket a történelem vizsgálatának középpontba helyezése váltotta fel. „Jancsó a történelem embere” – fűzte hozzá Marx József, aki szerint ma nem létezhet olyan értelmiségi hozzáállás, amely a történelmet figyelmen kívül hagyja. A magyar filmtörténész szerint a könyv Jancsó Miklóst közel hozza olvasójához, segít a nézőknek, hogy megszeressék filmrendezőt, de ezt túlzások nélkül teszi. Marx egyetértett Salvatore Ettorréval abban, hogy Jancsó Miklóst nem szükséges népszerűsíteni, így maga a könyv sem e célból született. „Sokkal inkább a népet kell  'jancsósítani', hogy rátaláljon a rendezőre.”

Giacomo Gambetti háláját fejezte ki a távollevő Jancsó Miklósnak segítségéért és közreműködéséért a könyv létrejöttében, ám a szerző a jelenlévő ismerős arcok láttán szinte könnyekig meghatódott. Véleménye szerint – folytatta Gambetti – Jancsó Miklós olyan autonóm alkotó, aki semmilyen filmtörténeti irányzathoz nem kapcsolható, és bár első alkotói korszakában Antonioni hatott rá, később olyan eredeti rendezővé nőtte ki magát, aki nem követ senkit, ám őt sokan utánozzák. A szerző hangsúlyozta, kötetét nem a magyar olvasóknak szánta, célja elsősorban az volt, hogy Jancsót az olasz közönségnek mutassa be, már csak azért is, mert a mester munkássága sok szállal kötődik filmművészetükhöz.

A bemutatón résztvevő nagyszámú érdeklődő (sok italianista és filmbarát) azonban azt bizonyítja, hogy a könyv magyar nyelvű megjelentetésével is érdemes foglalkozni. Hiszen az nem baj, ha a „nép jancsósításához” több minőségi munka is az olvasóközönség rendelkezésére áll.