Adott Purcell kísérő zenéje, szemioperája, vagy nevezzük bárminek, ami szóló-, kórus- és tánctételekből, kettősökből, egyebekből áll, cselekményét azonban nem éneklik, hanem mondják. Azt hiszem, ha ezt koncertszerűen adnák elő, nem lenne különösebben érdekes, alapvetően azért, mert ezek a zenetételek vélhetően nem adnának ki egy teljeset, egy egészet. Viszont szerencsére – gondolhatnánk – adott nekünk egy rendező is, aki majd egésszé teszi...

A zene Shakespeare Szentivánéji álmához íródott, így ha kihagyjuk a drámát, maradna a „prózai tartalom” nélküli zene – és a hiányérzet. A Művészetek Palotája, Vashegyi György karmester, vagy ki tudja, kicsoda, mindenesetre úgy döntött, nem is szakad el a drámától, hanem félig szcenírozott operaelőadást készít. Ebből született a felemás megoldás: színészek nélküli szerepek, tánckar nélküli táncok, nehezen követhető tartalom és nem utolsó sorban prózai és Shakespeare-szöveget felolvasó narrátor. Ez tette volna ki A tündérkirálynőt.

Megvallom őszintén, nagy kő esett le a szívemről, amikor egy tánctétel kezdetekor kiment az énekkar – akkor legalább most nem lesz lépegetés. Mindig is nagyon szerettem a Purcell Kórust, sőt mint kórus ezen az estén is lenyűgözött, most viszont sajnáltam őket: miért kellett ilyen helyzetbe hozni ennyi énekest, hogy fél-színjátszania kelljen? A játékuk kínos volt, ötlet se volt benne sok; nagyjából követette az ének- vagy a narrátori szöveget. Ha fekvésről volt szó, valaki lefeküdt, ha konfliktusról, csúnyán nézett.

A rendező, úgy tűnt, nem nagyon tudott konszenzusra jutni önmagával; számomra legalábbis nem volt világos, hogy milyen előadást is akar. Idehívták Michael Brogan angol színészt (ő helyettesítette Michael Yorkot, aki az eredeti terv szerint jött volna), és fel is olvasta szépen a szöveget. Egy biztos: hibátlan angolsággal tette mindezt. De hogy végül is része-e az előadásnak vagy kívülről szemlél, hogy csak mesél vagy játszik is – az eldöntetlen maradt. Illetve hogy ha van felolvasás azért, hogy tudjuk a Szentivánéji tartalmát, miért is kellett a háttérben illusztráló (csak illusztráló!, nem értelmező, nem hogy tovább-, de még csak át se gondolt) eljátszása a felolvasottaknak?

Káel Csaba rendező szándéka, hogy a mesélővel is kezdjen valamit, azt eredményezte, hogy a színész ki-be járkált, helyenként ahhoz fordult, akiről beszélt, vagy nem túl kifinomult színészi játékkal forgolódva előadta a párbeszédes részeket. Az elején leszögezte, hogy meghívást kapott egy szentivánéji partira. Részvételét egyetlen esetben használja ki a rendezés: a bajkeverő Robin pajtás őt változtatta szamárrá. Akkor ő lenne Zuboly? Ő meséli, netán álmodja a történetet? „Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én. Rábeszélem Vackort, csináljon egy nótát erről az álomról; e legyen a címe: Zuboly álma…” – mondja a színdarabban.

Istenem, de szép is lett volna, ha erre fűzik fel az estet! Legyen hát Zuboly a narrátorunk, legyen az egész az ő nótája, és legyen úgy csapongó, összefüggéstelen, ahogy Shakespeare tanítja nekünk drámájában: az álmokat nem lehet elbeszélni, elmesélni – benyomások, érzelmek, csodálat és csodálkozás marad csak. Próbálkozik az álom meséjével a négy szerelmes, a tündérkirálynő, Zuboly, hiába: nem találnak megfelelő szavakat.

Ám nem így történt, és más működőképes megoldást sem igen találtak a mesélő előadásba illesztéséhez. Ahogy az énekesek próbáltak szerepekbe belehelyezkedni előadói rutin és átgondoltság híján, az sem sült el jól. Miközben, ne felejtsük, a Purcell-zenében alapvetően allegorikus figurák jelennek meg, ahhoz, hogy Szentivánéji álmot kapjunk, a Shakespeare-szerepeket külön színészeknek kell játszaniuk. Nem mondom, ettől még működhetett volna énekesekre osztott szerepekkel is, de esetünkben indokolatlannak tűnt a szereposztás, reflektálatlannak és átgondolatlannak a sokszoros szerepcsere, ami egy-egy szólistára jutott.

Nem állítom, hogy nem lehet ezt a Purcell-művet előadni. És most sem a Purcell Kórussal vagy az Orfeo Zenekarral volt a baj, és nem is a szólistákkal, hanem azzal, hogy ezt a zeneművet, úgy tűnik, nehéz kimozdítani a műfajából. Félelőadással, fél színészi munkával nem biztos, hogy teljes élményt kapunk. Emlékszünk William Christie-ék csodás előadására (1988) a tévéből: nem A tündérkirálynő volt az (még ha címe ez volt is), hanem egy igazi Szentivánéji álom, igazi színészekkel, rendezéssel, háttérben a poénokon mosolygó zenekarral – és abban a kontextusban csodálatos, varázslatos Purcell-muzsikával.


Purcell: A tündérkirálynő
félig szcenírozott előadás

Celeng Mária, Hamvasi Szilvia, Kiss Noémi – szoprán
Bárány Péter, Gavodi Zoltán – kontratenor
Megyesi Zoltán, Julian Podger, Szigetvári Dávid – tenor
Cser Krisztián, Raimund Nolte – basszus
Purcell Kórus, Orfeo Zenekar
Narrátor: Michael Brogan
Vezényel: Vashegyi György

Látványtervező: Ferenczy Károly
Jelmeztervező: Németh Anikó

Rendező: Káel Csaba

2009. február 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem