Nem leszek a barátod 

Nagy szemű, kerek arcú kisfiúk és kislányok játszanak kis világukban, ahol a barátság és a szerelem teljesen evidens dolgok – persze kicsit még másképp. Itt a barátságok még egyik pillanatról a másikra születnek, de épp ilyen gyorsan fejeződnek is be. Szavakkal köttetnek és érnek véget. A gyerekek mindig kimondják, mit gondolnak és éreznek, ettől lesz a gyermeki világ néha fájó módon is őszinte. Itt is megvannak a népszerűek és a perifériára szorultak, és ha valamit nem tudnak elintézni egymás között, akkor ők is bevonják a törvényt, az óvó néni személyében, elég csak annyit mondani: megmondalak. Néha a fenyegetés is elég.

Pálfi kisgyermekes apukaként is a filmrendező szemével tekintett a kicsikre. Az eredetileg ötvenegynéhány perces filmből most csak tizenhármat láthatott a közönség, ám ennyi is elég ahhoz, hogy legyen időnk ámultba esni attól, ahogy a gyermekek befogadják maguk közé a kamerát, játszanak előtte, játszanak mindenkinek. A rendező pedig nem fentről, a felnőttek perspektívájából láttatja az apró történeteket, hanem a kicsik magasságából, lehetőséget adva a nézőknek arra, hogy felidézzék magukban a hajdani ovist.

A legmegkapóbb kis epizód talán a földön ücsörgő, magában síró kisfiúé, akin először csak mosolyogunk, hogy milyen édes, meg jaj, szegény, mi lehet a baja. Válasza azonban minden bájával együtt is elgondolkodtató. A képen kívüli, távolabbról hallható kérdésre fejcsóválva csak ennyit mond: nem tudom mi a bajom, néhány pillanattal később pedig az anyukáját hívja. Nos, igen, ülünk a sötét mozi teremben, és rájövünk, sokszor mi, felnőttek is így vagyunk vele… Hogy mi a bajunk, sokszor nem is tudjuk pontosan. Azt sem, hogy mit miért csinálunk, csak tesszük. Talán dacból, azért, hogy még jobban fájjon. Hogy mennyire, az viszont már a következő 87 percből derül ki.

Nem vagyok a barátod 

Történetek laza füzére és kőkemény életszituációk. Petra (Tóth Eszter) a munkába menet a kocsiban a rádióval énekli a Quimbytől az Unom című számot – megadva a film és a reggel kissé kiábrándult alaptónusát. Majd jön Rita (Országh Gyöngyvér), aki elgázol egy 13 éves forma, a Leon, a profi Mathildájára emlékeztető, ám itt Natasa (Kim Corbesier) névre hallgató kislányt. Később Natasát egy ruhaüzletben lopáson kapják, melyre persze egyáltalán nincs rászorulva. Az incidenst Rita próbálja elsimítani a bolt biztonságijával, Márkkal (Páll Zsolt).  Szintén az üzletben dolgozik Sára (Fátyol Kamilla), aki szerelmes a férfiba – és terhes tőle. Márk is szereti őt, de közben párkapcsolatban él Sophie-val (Farkas Kati), az akcentussal beszélő bártulajdonos szőkével, akit már rég nem kényeztetett megfelelő módon. Természetesen erre is akad jelentkező, mégpedig Márk könyvelője, András (Gosztonyi Csaba), aki mellesleg Rita szoknyabolond, kissé perverz férje, és aki… A sort még bőven lehetne folytatni, hiszen a sztori olyan, mint egy burjánzó növény: sok ága van, de egy helyen mégis összeér. Akárcsak életeink, kapcsolataink, csak itt kicsit koherensebb módon.

Az improvizációkra épülő alkotásban a szereplők többsége amatőr, ám a szituációk az ő ötleteik és reakcióik nyomán is alakultak, elmondásuk szerint nem volt kidolgozott szövegkönyv. A „kísérlet” jól sikerült, a végeredmény nagyon profi. A kamerakezelés és a film stílusa erősen dogma jellegű, ami megemeli a szituációk hitelességét. Az egyes karakterek szerepeltetése nem egyenlő arányú, ám ez egyáltalán nem zavaró, különösen, ha a cselekmény egy későbbi pontján is felbukkannak és kulcsfontosságú szerephez jutnak – mint Petra, vagy a kissé lecsúszott, Natasáját-báránykáját kereső Jimmy (Czene Csaba).

A szereplők abszolút belehelyezkednek „szerepeikbe”, jól veszik a váratlan helyzetekből születő esetleges akadályokat. Egyedül a Sophie-t alakító Farkas Kati muzsikál társainál kicsit gyengébben, akadnak üres járatok, nem mindig tud elég gyorsan vagy hitelesen reagálni.

A cselekmény jól követhető, és nagyon izgalmas a „ki, kit és honnan ismer” tematika. Kis hiányosság az alkotásban, hogy egy-két szál elkallódik útközben, és a vége főcím alatt gondolkodunk, vajon mi lett a felvezetésben oly nagy szerepet kapó Natasával, vagy a pincébe bezárt Márkkal. Az ő történeteiket nem lett volna rossz elvarrni, különösen az utóbbit.

Számos több szálon futó filmet láttunk már, az amerikai Szeress, ha tudsztól a magyar Rengetegig. Pálfi filmjében nincsenek HIV-fertőzött betegek vagy metafizikai szintre emelt történetek, mégis életszerű, drámai munka. Rendezői bevallás szerint tragikomikus. A szereplők egymáshoz fűződő viszonyait a legtermészetesebb módon mutatja be. Miközben megdöbbenünk egy-egy kisszerű bosszún (pincébe zárás), vagy mosolygunk a véletleneken, rájövünk, előfordul, hogy mi is épp így, sírva-nevetve, kissé ittasan egymásba kapaszkodva sajnáljuk magunkat és hallgatunk butácska romantikusokat (Postásy Juli: Dal a szívhez) vagy szabadulunk fel egy-egy döntés meghozatala után (Kowalsky meg a Vega: Szabad rég). A filmben elhangzó dalok végre nem hagyományos filmzeneként kapnak szerepet, hanem úgy, ahogyan azokat az ember a mindennapi életben is hallgatja. Az előadóval együtt énekeljük őket reggel a volán mögött, vagy magányosan ücsörögve egy sötét pince mélyén.
 
A kapcsolatok, a szerelmek pedig születnek és véget érnek, kimondva és kimondatlanul, néha nem is tudjuk pontosan miért. Csak érezzük és siratjuk, mert fáj. Akárcsak az oviban.

Nem vagyok a barátod, kisérőfilm: Nem leszek a barátod
Színes magyar tragikomédia, 100 perc, 2009.
Rendezte: Pálfi György
Forgatókönyv: Ruttkay Zsófia, Réthly Attila, Pálfi GyörgySzereplők: Szülek István, Országh Gyöngyvér, Fátyol Kamilla, Páll Zsolt, Czene Csaba