A kilencvenes évek elejéig még értékelhető filmeket előállító rendező az utóbbi esztendőkben a művészi önkifejezés önámító, de biztonságos melege helyett inkább a multiplexekbe (aludni vagy ki tudja még mit csinálni) járó közönség kielégítése, valamint popcorn-fogyasztás serkentése mellett tette le a voksát. Ezekben a művekben a maestro nagy ívben tett a minőségre, és snasszul félretolván mindennemű elhivatottságot, egyre másra állt elő a minimális nívót legföljebb csak egy-két jó plánnal elérő produkciókkal.

Ezekért a celluloidhulladékokért persze nem maga Sas vagy lelkes kompániája a felelős, hisz ő is csak egy munkás, aki a piaci kritériumok diktálta divatból él. Ő is sok száz embert tart el a forgatás alatt, így érthető, hogy esze ágában sincs elhessegetni azokat a dúsgazdag befektetőket, akik egyszer-egyszer a tévé mellett a filmvásznon is reklámoztatni kívánják portékáikat. Mert hát mi a mai tendencia: ha nem jó zsíros állami támogatás vagy politikai propagandagép áll az alkotó mögött, akkor egy nagy multi, ami akkor és ott pofátlanodik be a történetbe, ahol csak akar. Felmerül a kérdés, hogy olyan harcedzett rendező, mint amilyen Sas, miért nem engedett meg magának egy csöppet több esztétikummal ellátott alkotást; ahelyett, hogy alárendelődjön a szponzorok akaratának. De kár keresgélni bárminemű racionálisan magyarázható választ, hisz a 9 és fél randit semmi nem menti meg attól, hogy a magyar filmtörténet legsötétebb foltja legyen. Pedig bizony nagy volt a harc az első helyért. A szánalomból megmosolygott Hyppolit, az egy főre jutó ripacskodás világcsúcsát felállító Egy szoknya, egy nadrág című mozgóképes reklámfilmek becsületére váljék: törték magukat, hogy megkaparintsák ezt a címet. Sast azonban egyik se tudta alulmúlni sem dramaturgiában, sem pedig a színészeknek tetsző magamutogató plakátarcocskák kiválasztásában.

A karrierjében megfeneklett író, Debreceni Dávid utolsó lehetőségként esélyt kap szerkesztőjétől, hogy csapjon össze egy könyvet a szinglikről. Hősünk nagy hezitálások közepette belemegy a paktumba, és nekilát felkeresni azokat a fórumokat, ahol a megtört női szíveket kizsákmányolhatja. A projekt szépen döcög is a maga útján, de mint ilyenkor lenni szokott, az igazi Nagy Ő-re nem valami instant randi során, hanem egykori szerelme személyében bukkan rá; akit hogy- hogy nem, annak idején csúful kihasznált. Persze-persze, a sors és Ámor nyila ezerszer is megtörheti a szívet, de mindig marad annyi szilánk a test középpontjában, hogy a sokadik csalódás, padlóra kerülés után is a rég célba vett nő után kezdjen újra hevesen dobogni.

Ezt, és az ebből táplálkozó lehetőségeket próbálta kiaknázni Sas, de mondom még egyszer, csak próbálta, ugyanis dolgozatából ítélve jobban el volt foglalva azzal, hogy a mögötte álló reklámozók igényeit jól szituált prosti módjára kielégítse, minthogy reménysugárként behatoljon és megvilágítsa a reménytelenségtől és keserűségtől elfonnyadó magányos lelkeket. Mert hát csak magyar filmben lehetséges, hogy az adott karakter kibontakozás helyett chipses zacskók, csokoládés dobozok, trendi autók stb. után kutat, miközben a forgatókönyv olyan csapnivaló és erőltetett (a pezsgőfürdős rész kis túlzással az évtized egyik legostobább és legirracionálisabb jelenete), hogy még egy tucat harcedzett szkriptes se tudna javítani az állagán. Kis ország, kis koncepció.
 
Nem fanyalgok én, hisz pontosan tisztában vagyok vele, hogy ez a mi narancsunk még húsz évvel később is pontosan savanyú, mint anno, s felelősségem teljes tudatában voltam, amikor arra vállalkoztam, hogy megpróbáljam letuszkolni a torkomon, de mindhiába. A felénél ki kellett köpnöm, és nem elsősorban azért, mert újfent azt éreztem, hogy palira akartak venni, á, nem. A jobbára a kilencvenes évek amerikai romcomjaiból összeollózott történet és a benne lubickoló ostoba dialógok felett tudniillik még csak-csak szemet hunynék – tisztában vagyok vele, hogy a hazai ipar képtelen egészséges forgatókönyveknek életet adni –, de a szereplők kiválasztása felett már nem tudok napirendre térni. Az epizodisták még csak simán rosszak, de a film húzóneve, Fenyő Iván penetránsan pocsék, és menthetetlenül hiteltelen.

Lehet, hogy a huszonegyedik század magyar tömegkultúrájában ő testesíti meg a szingli nők álomképét, és három nézőszámilag sikeresnek mondható, de esztétikailag holtvágányra futott produkció után (Kútfejek; SOS szerelem; Szabadság, Szerelem) azt lehet róla feltételezni, hogy ő a honi Brad Pitt, aki puszta mosolyával autók és táblás csokit tucatjait képes eladni, de hogy színészileg csapnivaló, az tagadhatatlan. Gesztusai hamisak, egyszer sem tud a szituációhoz mérten pontosan artikulálni, a nonverbális játékáról már nem is szólva. Egyetlen mentsége, hogy a film producereként felbukkanó ex-tévés kukta, Kaszás Géza még nála is ripacsabbul játszik (pedig a színpadon egyenértékű egy Kern-Koltai-párossal – lásd A miniszter félrelép), így ha másból nem, hát az ő kettejük közti különbségekből ki-ki vonja le, hová tart a magyar tömegfilmes piac. 

A nézhetetlenség menthetetlen szörnyétől csupán a női főszereplő, Kovács Patrícia menti meg az egész humbugot: angyali szépsége és affinitása messze túlhalad ezen az egész Sas-kabarén, és csak azt fájlalom (na jó: utolsó porcikámig irigylem), hogy egy jelenet erejéig képes volt a testét Fenyő alá vetni. Ez persze csak egy fájó pont, de azt hiszem, ha más csak egy plusz pontot is talál ebben a szerelemben, már megérte megcsinálni.

Száz szónak is egy a vége: mi, kis magyar nézők csak abban reménykedhetünk, hogy lankad a giccstrend iránti beteges vonzalom, különben néhány éven belül Valentin-napon meghasad a filmvászon és eltörli a teremtő a föld színéről a magyar filmgyártást. Most komolyan: akarjuk ezt?

9 és 1/2 randi
Színes magyar romantikus vígjáték, 100 perc, 2008.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott.
Rendező: Sas Tamás
Szereplők: Fenyő Iván, Kovács Patrícia, Söptei Andrea, Kaszás Géza, Hevér Gábor, Máté Gábor, Szávai Viktória, Rezes Judit, Kéri Kitty, Herczeg Adrienn, Jordán Adél, Pelsőczy Réka, Gáspár Kata, Egres Katinka
Forgalmazza: Budapest Film