2008 sok mindenről szólt, kezdve a gazdasági válságtól egészen a sokakat a paranoiába kergető részecskegyorsítóig, ám mindezek mellett talán a legfontosabb annak a kérdésnek a megválaszolása volt, hogy ki lesz az Egyesült Államok új elnöke.

Ellentétben mondjuk a 2004-es választást megelőző figyelemfelkeltő és a voksolást befolyásolni képes dolgozatokkal (A Richard Nixon-merénylet, Fahrenheit 9/11, Megfojtott szabadság, A bőség földje, etc.), az elmúlt évi filmipari politizálás majdhogynem annyira erőtlenre és középszerűre sikeredett, mint a republikánusok kampánybohóca, Joe, a vízvezeték-szerelő. A celluloidagitátor, Oliver Stone Nagy Sándor hódításai után ezúttal egy sokkal aktuálisabb hadúrról, George W. Bush-ról készített feljegyzést (W.), s egészítette ki vele a 2006-os tényfeltárósdit (World Trade Center).
 
Ám hiába próbálták ők ketten időben felhívni a nép figyelmét arra, hogy ha nem vigyáznak, egy újabb, háborús lelkületű republikánus fog bevonulni a Fehér Házba, a sors és a választókedv (csalás vádja ezúttal kizárva) azonban úgy hozta, hogy a harcmezőket megjárt veterán hős, Cain nem tudott akkora hatással lenni szeretett nemzetére, mint riválisa, Obama.

Ron Howard filmje, a Frost/Nixon visszetért a Watergate-mondakörhöz. 1977-et írunk: Nixon két éve belebukott a Watergate-ügybe, éli átlagosnál kicsit kiváltságosabb nyugdíjas éveit, míg tőle sok ezer kilométerre egy brit illetőségű mitugrász showman, David Frost két neoprimitív műsor között azon tűnődik, milyen jó dolog is a nézettség. Látván a Nixon lemondásáról készült kimutatásokat, gondol egyet, és a nagyobb népszerűség reményében meginterjúvolja a hazugságaiba belebukott elnököt, kerül, amibe kerül.

Nixon eközben megpróbálja sok millió kortársa életét élni: golfruhában élvezni a nyugdíjas éveket. Ám a bukott elnök nem az a fajta, aki egyik napról a másikra csak úgy képes feladni évtizedeken át végzett munkáját és a vele járó hatalmat, sutba dobni a professzionális hazudozást, akarom mondani a politizálást. Ezért amikor Frost megkeresi őt egy csinos kis összeggel, a jó öreg Dicky rábólint a lehetőségre.

Ahogy sejthető volt, Nixon rögtön a négy interjúból álló beszélgetés első felvonásában elmossa a nyikhaj tévésztárt, s hiába kerülnek szóba olyan témák, mint elégetett magnószalagok, vietnámi bombázások, az elnök percről percre egyre emberibbé és ártatlanabbá faragja magát a kamerák előtt. A helyzeten még a Frostot felkészítő stáb sem képes segíteni, így mire a negyedik traccspartira kerül sor, a műsor házigazdájának nem marad más lehetősége, mint minden erejét és tárgyi tudását összeollózni, hogy egy kvázi beismerő vallomásra bírja az exet.

Véleményem szerint maga az alapanyag (amit néhány jobb internetes webáruházban 13 dollárét bárki magáévá tehet) lehetővé tette volna, sőt, kívánta volna azt, hogy az alapvetően beszélő fejekre korlátozott politikai drámát feldobja valamelyest Ron Howard, ne pedig akadémikus módon darálja le az amerikai történelem egyik mumusának utolsó kinyilatkoztatását, hogy aztán eladhassa kilóra. Mert hát gondoljunk csak bele: egy generáció felnőtt, egy pedig megöregedett vagy a kihalás szélére került Nixon bukása óta, a mai ifjakat pedig már messze nem érdekli, milyen nehéz is volt a hetvenes évek első emberének szembenézni saját démonaival, mikor olyan pikáns témákkal is elüthetik az idejüket, mint az, hogy Clinton mivel ízesítette meg a szivarját az Ovális Irodában, mielőtt rágyújtott.

Howard azonban nem tett semmi radikálisat, csak konzervált egy megindító pillanatot. Biztos és visszatérő stíluseszköze ebben a fókusszal és a tévéképernyő megjelenítésével vagy felszámolásával való játék volt, ami az egészet talán képlékennyé, lidércessé teszi a néző számára, de semmi esetre sem  izgalmassá. A szintén végig visszatérő dokumentarista eszközök alkalmazása pedig egyáltalán nincs indokolva és kiaknázva.

Nem akarok szigorú lenni Howardhoz, hisz ő nem egy Michael Mann, aki hasonló tényfeltárása (A bennfentes) során új dimenzióit mutatta meg a médiának, és az annak hatásait kutató alkotások hajóit új vizekre vezette. De ha már rendezőnk mindenáron rá akart mutatni gyerekkorának rémére, aki mosolyogva deportálta a dzsungelbe az amerikai ifjakat, majd számonkérés nélkül hagyta el a Fehér Ház gyepét, tehette volna komisz kölyökként, aki egy nem várt pillanatban széthúzza a függönyt a tisztelt nagyérdemű előtt. De semmi ehhez fogható nem történt, hanem megint egy olyan történettel állt elő, ami a színfalak előtt játszódik – ellentétben mondjuk Pakula mozijával, Az elnök embereivel, amiben a nyájas néző kockánként rakhatta össze a két tényfeltáró újságíró hősiesnek is definiálható tettét. Ennek eredményeként a Frost/Nixon Howard korábbi filmjeihez (Alamo – A 13 napos ostrom, Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód) hasonlóan nem több egyszeri látványosságnál, amit leginkább a politológia- és médiaszakos hallgatók nézhetnek újra és újra előszeretettel egy-két Kissinger- és retorika-szimpózium között.

A címszerepeket betöltő színészeken pedig látszik, hogy többre lettek volna képesek, tudni illik az elnököt alakító Frank Langella és Michael Sheen jó pár éve ezekben a szerepekben bizonyíthatja tehetségét (a film alapjául szolgáló  2006-ban debütált Peter Morgan-szídnarabot először a londoni West Enden, majd a Broadway-n állították színpadra). Ám be kell érnünk a jól megkomponált de helyenként leülő mozifilmben az időnként unalmas jutalomjátékukkal.

Persze abban a korban, amikor a legtöbb állócsillag már csak haknikhoz és mindenféle státuszromboló mozikhoz tudja adni egykoron szépen tündöklő nevét, a jobbára csak „futottak még” kategóriába sorolt Langella bizonyságát tesz arról, hogy van még itt olyan színész, aki – akárcsak a jó bor – a korral érik és válik nemessé. Egészségünkre.

Frost/Nixon
Színes feliratos amerikai-angol-francia filmdráma, 122 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Dolby Digital
Rendezte: Ron Howard
Szereplők: Michael Sheen, Frank Langella, Kevin Bacon, Sam Rockwell, Rebecca Hall
Bemutató: 2009. január 29.
Forgalmazza: UIP-Duna Film