Az előadás hangulatából a beszédes díszletnek köszönhetően már a játék kezdete előtt (hol van már a híres színházi függöny?) ízelítőt kapunk. A nappaliban az egyszerű formák és a kék, illetve hideg színek uralkodnak. Ellenpontot a cserépkályhában világító tűz jelent. Az ablakból, mely a színpad közepén helyezkedik el, egy kopár fára nyílik kilátás. De láthatjuk innen a Solness házából elmenőket és az oda megérkezőket is, így együtt, párhuzamosan van jelen a kintről bepillantó és a nappaliban tartózkodó.

A díszlet és a jelmezek színei összhangban vannak, kiegészítik, felerősítik egymást. Az első felvonásban a két női szereplő (Kaja és Hilde) ruházatában is a kék dominál, egyedül a feleség, Aline (Kováts Adél) jelenik meg mindkét részben fehérben, mely akár a változatlanságra is utalhat. A második felvonásra mindhárom nő fehér vagy krémszínű jelmezt ölt. Az előadásban minden tárgy (díszlet és jelmez egyaránt) fontos szereppel bír. Így például a kályhában világító tűzre a Hildét (Marjai Virág) fénysugárnak nevező Solness reflektál. Amolyan északi, norvég puritanizmust tükröz az előadás, így feleslegesnek egyetlen mozzanat, mozdulat sem mondható. A színpad jobb oldalán felfelé, a szobákhoz vezető lépcső a darab kulcsszavára, a „fel”-re utal, mely az egyes szereplőknek egészen mást jelent. Innen, mintegy saját világából „száll alá” Aline, illetve ide is vonul el férje és problémái elől. A 23 éves Hilde számára az álmokat jelenti, melyeket aztán a nappaliban meg is oszt az építőmesterrel. A két nő, a lépcső feletti világhoz (értelmezhetjük tudatalattiként is) másként viszonyul.

Ha nyomon követjük, hogy a szereplők épp hol helyezkednek el, a szalonban található díványon, fémtámlás széken, az íróasztalnál vagy a cserépkályhánál állva, már szinte arra is következtethetünk – akár szöveg nélkül –, hogy mi történik köztük. Solness uralja, bejárja az egész teret. Kaját, Solness titkárnőjét (Szávai Viktória) szinte csak az íróasztalnál láthatjuk. Hilde fesztelenül mozog a lakásban, és legtöbbször a díványon vagy a fotelen ül, átengedve magát a kényelemnek és az előtte álló életnek. Ha feláll onnan, legtöbbször azért teszi, hogy térben is közelebb kerüljön beszélgetőpartneréhez. Alinéra nem jellemző, hogy elmozdulna a lépcsőtől, mely saját világának zártságára utal. Knut Brovik, az öreg építész (Keres Emil) a fémtámlás széken adja elő kérését Solnessnek, érzékeltetve ezzel a köztük lévő vita kényelmetlenségét.

Nemcsak a tárgyak, de a zene is jelentőséget, jellemábrázoló szerepet kap. Az előadás azzal kezdődik, hogy Kaja leül az íróasztalhoz, és bekapcsolja a rádiót. A zenét végig a szereplők irányítják, választják. Kaja egy romantikus slágerre táncol egyedül, vágyakozva, míg be nem lép vőlegénye, Ragnar, az építőmester tanítványa (Adorjáni Bálint), aki hátulról átkarolja. Kajának szemmel láthatóan nincs ínyére a férfi közelsége, aki kimozdítja álmodozásából. A Szávai Viktória által megtestesített Kaja egészen más, mint ahogy azt Ibsen a darabban s instrukcióiban megírta. (Tudjuk, hogy Ibsen azon drámaírók közé tartozik, akik igen aprólékos instrukciókkal, szinte rendezőként gondolkodnak.) Ibsen Kaját húszas évei elején járó, kicsit beteges, szánalomra méltó lányként festi le. Nos, ebben az előadásban kívánatos, bájainak tudatában lévő, csábító harmincas nő, aki kiszolgáltatottnak semmiképp sem mondható, a férfiakat annál inkább kezében tartó, öntudatos személyiség. A rendezőnek a szerzőtől eltérő értelmezése Kaja tekintetében új, izgalmas elemmel gazdagítja az előadás világát, és árnyalja Solness nőkhöz fűződő viszonyát is. Hilde is megváltozik kissé az ibseni szereplőhöz képest. Jellemének önző, egocentrikus részére némileg homály borul, hogy annál jobban felerősödjön a pozitív hatás, melyet nemcsak Solness, de a többi szereplő életére is tehet. S hogy hihetővé váljon Solness és a lány közös álma, melyet a magas, égbe törő tornyú kastély felépítése szimbolizál.

A darabban három nő ragaszkodik ugyanahhoz a férfihoz. Az öregedő építőmester életében, lelkében különböző helyet foglalnak el. Hilde felbukkanása előtt Solness kötődik a Kaja által sugárzott erotikához, s az előadás azt erősíti, hogy kettejük között fizikai kapcsolat is van: Solness, mikor egyedül maradnak, megfogja Kaja melleit, illetve simogatják egymást, vonzalmuk nyilvánvaló. Az ibseni szöveg egyértelműbbé teszi, hogy az építőmester csak azért nem utasítja el a „betegeskedő” lány vonzalmát, hogy magánál tartsa Ragnart, megakadályozva ezzel a fiatal építész tehetségének önálló kibontakozását. Kiss Csaba rendezése e tekintetben „életszagúbb”. Az öregedő férfi nemcsak a hivatásának szeretne élni, az élet más területein is bizonyítani akar. A Kaja iránt érzett erotikus vonzalom egyúttal előkészíti a „terepet” az őszinte, saját és mások álmaiban még hívő, bár idealista, de naivnak azért nem mondható Hilde érkezésére is.

Milyen kihívásokkal kell megküzdenie a Solness építőmestert eljátszó színésznek? Hogyan sikerül Bálint Andrásnak megjelenítenie számunkra ezt az összetett, címadó figurát? Az ő Solnesse kora ellenére vonzó férfi, ahogy az az ibseni szövegben is áll. Herdal doktor (Csankó Zoltán) elmondása alapján is tudjuk, hogy az építőmester „már sok nővel találkozott, s néhányukkal nagyon összebarátkozott”. Minden kétséget kizáróan ért a nők nyelvén, egészen megbabonázza őket. Kaja sem tud (akar) a férfi mellől elmozdulni, bármennyire is bizonytalan kimenetelű kettejük kapcsolata. Miben áll a vonzereje? Határozott, ellentmondást nem tűrő, pályája csúcsán lévő, sikerekkel övezett férfi. Helyzetéhez, szerencséjéhez ragaszkodik is, görcsösen, és éppen ebben áll gyengéje is. Bálint András játékával érzékelteti ezt a kettősséget: a határozott beszéd időnként elakad, nyelve néhol megbicsaklik. Mikor egyedül szemléli a színpadon a tanítványa által készített tervrajzokat, heves mozdulatai, munkamániája és az, ahogy a rádióban a különféle zenék után kutat, szenvedélyről árulkodnak, és arról, hogy hiányzik valami az életéből, melyet nem szűnt meg kutatni.

Az előadás alatt azon elmélkedem, hogy a színpadon bemutatott történet miben tér el attól, ahogy az életben játszódna. A valóságban ritkán vállaljuk az egész életünket gyökeresen érintő változtatásokat, holott a színházban (kiváltképp Ibsen színházában) éppen ez generálja legtöbbször azt a katarzist, amelyet Solness ebben a darabban. Nem küldi el a lehetetlen ötlettel beállító, házába fénysugarat hozó Hildét. Csodával határos módon, az addig megingathatatlan, befolyásolhatatlan férfit magával sodorja (nem a fiatal nő erotikus vonzalma!) a lány nyitottsága és egy új életre reményt adó elképzelései. Solness halála ebben az előadásban a művelt olvasóra alapoz; a Radnótiban már jól bevált hálón felkapaszkodva kissé nevetségesnek, erőltetettnek tűnik. Zuhanását az építőállvány tetejéről és a darab befejezését a közönség soraiban egy idősebb hölgy nem is érzékeli, a tapson csodálkozva hangosan megkérdezi: ez már a vége?

Az előadás alapjául szolgáló magyar szöveg Kúnos László munkája, akinek több (főleg Ibsen-) fordításával találkozhatunk a színházak repertoárján. A Hajdu Henrik által korábban fordított szöveghez képest nyelvezete modernebb, élvezhetőbb. Olyannyira, hogy az ember – természetesen az előadás más elemei miatt is – egészen megfeledkezik arról, hogy Ibsen a művet az 1890-es években írta.

Henrik Ibsen: Solness építőmester

Fordította: Kúnos László

Halvard Solness: Bálint András
Aline Solness: Kováts Adél
Herdal doktor: Csankó Zoltán
Knut Brovik: Keres Emil
Ragnar Brovik: Adorjáni Bálint
Kaja Fosli: Szávai Viktória
Hilde Wangel: Marjai Virág

Dramaturg: Kovács Krisztina
Díszlet és jelmez: Zeke Edit

Rendező: Kiss Csaba

Bemutató: 2008. december 21.
Radnóti Miklós Színház