Az őszinteség közepe szép, fekete könyv, sárga kulcslyukkal, és sokat- (nagyot-?)mondó címmel. A cím és a borító képe egy irányba mutat: bepillantást enged valahova, valami lényegesbe, jelentősbe. Azzal biztat, hogyha hagyjuk magunkat, csalódni nem fogunk, csodálkozni igen. 

Az első ciklus, az Eltörik címet viselő ugyanis kvázi metaköltészetet szolgáltat: úgy önreflektív, hogy nem a szövegre, hanem az irodalomra mint intézményre hivatkozik, azt tematizálja, kritizálja. Mégpedig mindezt a morál oldaláról számonkérve: a "tisztesség is van a világon" tanulságával (Pátosz eltörik a tükörben), abban a versben, amely - hangozzék mégoly kuszán - egyfajta leszámolás a mitológiai toposzok posztmodern  kifordítását célzó költészettel. S mint programadó vers a kötetben, csakúgy, mint az Automatikus írás című, amelyben a "Nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt, / a félbehagyott dolgok érdekelnek" a kulcsmondat.

 

A két tétel egyszerre veszi fel a kesztyűt a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején dívó ("hagyományos" értelemben vett) posztmodern lírával és hirdeti a kétezres években felfutó, töredezett, "új érzékeny", továbbgondolható/továbbgondolandó lírát. Mindkettő aktív szerepet szán az olvasónak, de míg előbbi megelégszik a hagyományra utalás felismerésével, és a kettő közti ironikus feszültség élvezetét kínálja,addig utóbbi az olvasóra bízza a vers kiteljesedését, a gondolati-képi motvumok egymással való és egymásba történő kijátszását.

 "Teljesnek érzi őket, és kifejezetten elégedett, hogy az elolvasással benne válnak befejezettekké. Örül, hogy sok bennük az elvarratlan, szabadon lebegő szál, amikkel elbabrálhat, és végre egy kicsit ő is lehet kreatív" - írja egy másik fiatal költő, Sirokai Mátyás olvasójáról, de jelen esetben is érvényesen, Kun Árpád.  A leszámolás mellett persze egyéb viszonyok is alakulnak, megjelenik a kanonizált nagyságok iránt érzett viszolygás, a kánonon kívüliek iránti szolidaritás, a humán értelmiség soraiból kilógó egyén érzése - egyszóval öndetermináló gesztusok sora az első, Eltörik-ciklus. Ne feledjük, a kötet 2006-os, akkor mindez még nem volt egyértelműen elkésett tett.
 

"Az irodalom mint intézmény és mint mű jelenik meg előttünk" - írja Roland Barthes, és ez szó szerint igaz Az őszinteség közepe első ciklusára is. Jelen esetben  a mű az intézmény ellen fordul, persze, hogy benne van ő is, mert bizony, a JAK-sorozatban megjelenni, mi más lenne, mint benne lenni az  irodalom bugyraiban. Így a saját iróniáját persze maga ellen is fordítja, ahogy azt kell. És éppen az ezzel való szembesülés, ami az őszinteség egyik közepévé válik. Ez az "őszintség" a bölcsre jellemző mosollyal veszi komolyan magát -  Hamvassal szólva: tudja, hogy mind benne vagyunk a pácban. Nem lehet nem észrevenni az öniróniát  a verseken belül és a szövegek egymásutániságában sem.
 

Mert egy verset lehet komolyan azzal kezdeni, hogy "Én, akit egykoron Franz Kafkának hívtak" és azzal zárni, hogy "az intellektuális agressziónak súlyos ára van", de két verssel később versben dühöngeni azon, hogy "törvényt hoznék vagy hozatnék, / hogy bizonyos szint alatt / ne lehessen József Attiláról/-hoz verset írni...", ráadásul A tiszta szív hozadéka címmel, nos, ahhoz - másik, későbbiekben még emlegetett klasszikussal élve - pofa kell. És Sopotniknak van, akkor is, amikor Csakapetri című hommage-versét így kezdi: "Reflektálni kell nagy műre, szerzőre / meg hivatkozni, azt mondják...."
 

Bizony jó érzékre vall, hogy ezután következik a K.U.K.O.R.E.L.L.Y.-ciklus, amely töredékek gyűjteménye, mindahány szöveg egy-egy Kukorelly-olvasásról számol be - és, noha a reflexió mint nyalás is tematizálódik - ez a ciklus leginkább a költő Kukorellyhez való viszonyát mutatja be,de  még inkább csak tudósít annak létéről. Persze mint jelenség, ez egyúttal elgondolkodtathat minket a kötet célközönségről is. Hogy ugyanis a kortárs líra elsődleges közönsége önmaga: a fent emlegetett "irodalmi élet", költők, kritikusok, egyéb szakmai emberek.

 

A legfajsúlyosabb a kötet végén álló, Látszik címet viselő ciklus, amelyben a versek beszélője alanyivá, de minimum családivá lesz: a Mentálhigiénés munkatárs talán a kötet legerősebb verse: "kedvesem tolókocsisokat tanít táncolni. / Ennek a mondatnak akkora súlya lenne / az emberiség Nagykönyvében, hogy be- / szakadna alatta az asztal." Csupa prózainak ható, hétköznapi nyelven írt, ugyanakkor hatásos szöveg sorjázik itt: "Barátom bal szívkamrájába két elektródát / vezettek, ezek mentik meg, ha leállna a szíve." (Ózdi doboz), "A tekintetek alján mondatok vannak..." (Közhely mellé állni) "Nem sikerül leírni régi mondataimat. / Mert ami akkor a kert végében, a körtefánál / igaznak tűnt, azt most szégyellnem illik; gyorsan / felejtem tehát."

 

Így egyfajta hármaskönyvvé szerveződik Az őszinteség közepe: az első ciklus az irodalmi életet, a második a példaképhez, mesterekhez való viszonyt, az ihletet és az olvasást állítja középpontba, a harmadik pedig a voltaképpen a címben beígért őszinte hang kiteljesedése lesz. Kérdés, hogy ami először eszünkbe jut - elég lenne a harmadik ciklus, magában - megállja-e a helyét. Mert lehet, hogy így épül föl az olvasás, hogy kell a "kánonozás" és "kukorellyzés", hogy ide eljussunk, mint a rakéta kilövés után leváló hajtóművei. Lehet, hogy nem. Ami biztos, hogy többszöri olvasás után is a Látszik-ciklus tűnik maradandónak. Az előző kettő pedig az odavezető útnak.

 

Mert Sopotnikot az irodalomból az irodalmi élet, a költőből az ember, a költészetből a (merjünk nagyot mondani:) költői lét érdekli, hogy "a szövegekből milyen ember áll össze", hogy "melyik legyek: / költő vagy ember?"
 

Az őszinteség közepe így lesz a nagy kérdések könyve, nagy válaszok pedig szerencsére nincsenek, legfeljebb elmormolt félmondatok vagy nagy hallgatások.