A nyitókép kellemes illúzióba ringat: autentikus szénabálák (díszlet: Daróczi Sándor), közöttük huszárok és leányok nem éppen a betakarítás körül szorgoskodnak – finom erotikájú, ízléses jelenet. Csöndes hálát mormolok, hogy van zenekar, nem is akármilyen: a karmester Reményi József, de a még teljesebb élmény érdekében közreműködik az MR Szimfonikusok és az MR Énekkar is. Hogy a hangzás mégsem tökéletes, arról igazán nem ők tehetnek, de erről majd később.

Egyelőre idilli helyzet tárul elénk: a magyar huszárok harcba indulnak, és a falu legszebb lányát keresik, hogy feltűzze pántlikáját a nemzetiszín lobogóra (ami egyébként elképesztő méretű, beteríti az egész színpadot, kicsit ordenáré hatást keltve). A rangidős szépség persze Iluska, aki meg is teszi, amire kérik, de az udvarlást visszautasítja, hiszen az ő szíve Kukorica Jancsiért dobog. Kegyetlen mostohája azonban hallani sem akar a fiúról, Alföldi rendezésében ennek a banya gonoszságán kívül egyéb oka is van: a vénség maga is szerelmes Jancsiba, ezért ravasz tervet eszel ki, hogy szétválassza a fiatalokat. Míg azok „szerelmeznek”, béresével szétkergetteti Jancsi nyáját. A fiút emiatt kiseprűzik a faluból, de előbb még nagy gúnyolódás közepette összeadják „csalánkirálynét és bogáncskirályt”. Ez a darab legszebb jelenete; a szerelmesek tiszta érzései felülkerekednek a megaláztatáson, Jancsi a feleségének tekinti Iluskát, és megkéri, hogy várjon rá, míg visszatér.

A második felvonás a francia király palotájában játszódik, különös díszletek között: a trónterem gazdagságát, fenségét az hivatott kifejezni, hogy minden fehér és aranyszínű gömbökből áll. A színpad közepén a francia királylány éppen idegrohamot kap, amiért nem született férfinak, így nem mehet harcolni a törökök ellen a teszetosza francia hadsereg és gyáva apja helyett. A király egyébként szerencsétlenségében szerethető, bár az aktualizálást ki tudtam volna hagyni a szövegéből („A népem megvet engem? Monnyak le? Hogy szerettem volna elvezetni népemet a Kánaánba!”), mert ez már fél éve is maximum kínos röhögést tudott kiváltani.

Úgy tűnik, egy férfi sincs Franciahonban, aki megmentené országát a pusztulástól és lányát az aggszűzi sorstól, ezért épp jókor fut be bajtársaival Kukorica Jancsi, aki mostanra János vitézzé verekedte fel magát. Az ég a magyar sereggel van (ezt furcsára sikerült ironikus gesztusként aranyparókás, éneklő angyalsereg illusztrálja a színpad hátsó részében), Jancsiék hipp-hopp megoldják a törökkérdést, ám hősünknek nem kell a fél ország és a királylány keze (ami tökéletesen érthető a hölgy hisztérikus jelenetei láttán). Ő csak Iluskájához sietne vissza immáron híres vitézként, ám barátja, Bagó ekkor érkezik a hírrel: Iluska belehalt a bánatba, nem maradt utána más, csak egy rózsaszál, ami a sírján nőtt. Jancsi összeroppan (ez nem akadályozza meg a franciakirálylányt abban, hogy még egyszer felajánlja bájait, de persze megint visszautasítják), végül elhatározza: ha törik, ha szakad, megkeresi Iluskát, és visszahozza az életbe.

A sok vitát kiváltott harmadik felvonás bizony igen hirtelen váltás az előzőekhez képest: egy mai metróaluljáró a díszlet, Jancsi és Bagó farmerben, bőrkabátban fetrengenek az éhségtől, mert már ezer éve étlen-szomjan vándorolnak Iluskát keresve. Hirtelen virágárus öregasszony tűnik fel, aki elmondja, hogy ez a sötétség országa, előttük pedig az élet tava csillog (maga a néha elszáguldó metró, reflektorokkal megvilágítva), és akiről rövidesen kiderül, hogy nem más, mint a gonosz mostoha, aki Iluska képében ismét megpróbálja lépre csalni hősünket. Ám mikor nem jár sikerrel, átkot szór a fiúra, majd eltűnik, Jancsi pedig a rózsaszálért cserébe Iluskáját kéri az élet tavától.

Ekkor jelennek meg napjaink Tündérországának különös tündérei: fűzős, lépten-nyomon kivillanó combú, erősen kifestett kurvák. A rangidős szépség itt is Iluska, aki boldogan ugrik Jancsija nyakába, de figyelmezteti: amint a fiú egyszer is elvágyódik Tündérországból, az eltűnik előle örökre, természetesen vele együtt. És itt jön az előadás második csavarja: hiába a köré fonódó, karcsú lábak és Iluska ölelő karja, Jancsit hazahívja a furulya hangja („Odahaza most virít a pipacs meg a szarkaláb. Mire hazaérek, talán már aratnak”). Iluska fájdalmas kiáltásai lassan elhalnak, a záróképben hősünket és barátját újra a szénabálák között találjuk.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom, milyen hatást tett rám az előadás, akkor azt mondanám, semmilyet. És ez vele a legnagyobb problémám. Az első két felvonás kedves a korhű díszlettel és a szép kosztümökkel (jelmez: Gyarmathy Ágnes), de néhány tüneményes poént kivéve (a báránybőrrel letakart emberek, Jancsi nyájának jelzései, beleértve a „kutyabőrrel” letakart pásztorkutyát; az Iluskára ráripakodó banya: „fehérebb legyen a ruha a hattyú nyakánál”, mire a lány tehetetlenül emel fel egy sötétkék szoknyát; a francia király, aki annyira súlytalan, tekintély nélküli, hogy palástja is „önálló életet él”) semmi különös. A harmadikkal való kapcsolat pedig teljességgel logikátlan. Ha Alföldi formabontó kívánt lenni, miért csak az utolsó felvonásra terjedt ki a szándék? S miért ezzel az eszközzel él, ami, lássuk be, a hetvenes években még meghökkentő lehetett volna, mára viszont egyszerűen unalmassá vált? Amikor egy rendező a megszokottól eltérő módon akar ábrázolni egy női karaktert, szinte mindig a prosti sablonhoz nyúl. Én magam azon morfondíroztam a felvonás alatt, hogy ez a rész egy hentesüzletbe vagy egy női magazin szerkesztőségébe helyezve is izgalmasabb lett volna.

Az előadást – szégyen, nem szégyen – egyértelműen Heltai Jenő szövege és Kacsoh zenéje viszi el, no, meg a színészek közül néhányan (sajnos korántsem mindenki). A János vitéz II.-ben (mint megtudtam, az I-II. megkülönböztetés a két szereposztást jelzi) Jancsit alakító Mátyássy Bence például igen halvány, sem énekhangja, sem külseje nem idézi meg a népi hős karakterét, de ami rosszabb, hogy játéka sem javít ezen. Iluska (Tompos Kátya) már sokkal jobb választás: tündöklően bájos, finom, kristálytiszta szopránja pedig tökéletesen illeszkedik az árva parasztlány alakjához.

Itt tennék egy apró kitérőt a hangzással kapcsolatban: zenés darab esetében tűnik fel igazán, hogy a Nemzeti Színház akusztikájával valóban komoly gondok vannak. Hiába a színészek néhol csodás hangja, a kórus, a zenekar, a rivalda mintha elnyelné a hangot, mindenkit tompán lehet csak hallani. Különösen sajnáltam ezt Iluska és a mostohát játszó Csoma Judit esetében; ő amellett, hogy nagyszerű színésznő, érdes hangjával még érdekesebbé tette a banya alakját, aki így inkább tűnt ötvenes szépasszonynak, mint mesebeli vasorrú bábának. Szabó Kimmel Tamás (a Made in Hungária -film ifjú Fenyő Miklósa) kicsit színtelen, de szellemes strázsamester volt, Radnay Csilla francia királylányát azonban vitathatatlan énektudása ellenére sem volt könnyű megemészteni. Spindler Béla tündéri humorral formált ügyetlen, nyugalomra áhítozó kisembert a francia királyból. Hevér Gábor Bagójának legszebb pillanata az Egy rózsaszál szebben beszél című örökzöld volt, de néhány előadás múltán ezen kívül is rendben lesz a hűséges barát alakja. Újvári Zoltán villanásnyi szerepeivel (a falu csősze és Bartoló, a francia király embere) vidám perceket szerzett.

A harmadik felvonás következetlensége ellenére is korrekt előadást láttam, ennél azonban többet várok a Nemzeti Színháztól. Az Alföldi vezette teátrum egyik hangzatos szlogenje: „új értelmet ad”. Érdeklődéssel várom a megvalósítást.



Heltai Jenő–Kacsoh Ponrácz–Bakonyi Károly–Bogár István:
János vitéz (II.)
Daljáték három felvonásban

János vitéz: Mátyássy Bence
Iluska: Tompos Kátya
A gonosz mostoha: Csoma Judit
Strázsamester: Szabó Kimmel Tamás
A francia király: Spindler Béla
A francia királykisasszony: Radnay Csilla m.v.
Bagó: Hevér Gábor
A falu csősze; Bartoló: Újvári Zoltán

Díszlettervező: Daróczi Sándor
Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes
Dramaturg: Vörös Róbert, Keszthelyi Kinga
Koreográfus: Gergye Krisztián
Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa
A rendező munkatársa: Herpai Rita, Kolics Ágota

Rendezte: Alföldi Róbert

Bemutató:
2009. január 16-17.
Nemzeti Színház