Kezdjük azzal, hogy ha igaz a híresztelés, miszerint megszűnnek az Alexandra ingyenes programjai, akkor nagyon szomorú vagyok. Nem mintha kevés lehetősége volna az embernek Budapesten színvonalas szórakozásra, ám az Alexandrára megkülönböztetett figyelem irányul, könnyű szemmel tartani az ott zajló eseményeket. Az alapvetően igényes műsorkoncepció mellé megfelelő tájékoztatás is járult - többek között ez az, ami hiánycikk az itthoni kulturális életben.

A kellemes légkörről nem is szólva. Bár folyton szauna-hőmérsékletre fűtik, barátságos hely az ötödik emeleti pódium, ahová most Vámos Miklós érkezik elmaradhatatlan aktatáskájával. Bevezetőként a csodagyerek-jelenségről filozofál egy darabig, majd arra jut, hogy talán jobb, ha az ember „csodafelnőtt”, ha létezik ilyen. E nyitott kérdésekkel terhelt légkörbe invitálja most Gerlóczy Mártont.

Decens zakó, fekete keretes szemüveg, rövidre nyírt haj: az egykor lázadónak titulált fiatal író szemlátomás megkomolyodott. Egyébként mind a csodagyerek, mind a lázadó címkét kapásból utasítja el: ez nem több egy ügyes reklámfogásnál, ő akkor csupán lendületes volt, őszinte és fiatal. Vámos az első tíz percben már lélektani mélységekig hatolna („olyan, mintha nem érdekelnéd saját magadat”), de a vendéget nem könnyű megfogni; szívélyes, ám a végletekig rezignált. Szóba kerül az a kérdés is, amin évekkel ezelőtt egy fél ország töprengett: vajon az Igazolt hiányzás (Ulpius-ház, 2003) hátsó borítóján feltüntetett méltatások -Göncz Árpád, Jancsó Miklós és Bächer Iván tollából- valódiak voltak-e? A szerző állítása szerint ez a mai napig nem derült ki, a kiadó juttatta el a neves személyiségekhez a kéziratot, ő nem is beszélt velük. A dicshimnuszok amúgy visszafelé sültek el, összességében nem tettek jót az induló írói karriernek. Az is kiderül, hogy Gerlóczy -részben a könyv miatt- végül nem érettségizett le, de nem is érzi a hiányát (ezt mindenesetre megnyugtató hallani egy olyan országban, ahol lassan már a diploma sem elég az érvényesüléshez).

Az első kötet berobbanása után a második, a Váróterem (Ulpius-ház, 2005) már kisebbet szólt, most pedig itt a legújabb, A szabadok testvérisége (Ulpius-ház, 2008). Gerlóczy az elmúlt években anyaggyűjtéssel töltötte az idejét, utazgatott a nagyvilágban, mert Európát unja, dolgozni lehet itt, közli, de élni nem. Az itthoni kötöttségektől távol, feketék között szeret lenni, például Kubában, ami a regény egyik helyszíne is: „...ott én szűnök meg. Még bőgtem is sokat álmaimban.” Jelen pillanatban épp Provence-ba vágyik, ahol a paraszt nem azt a bort termeli, mint a magyar vidéken. Vámos konyhapszichológiai kérdésére - „menekülsz?” - ironikus szemöldökrándítás a válasz: „Ha tehetem...”.

Szó esik még az új könyv borítójáról, mikor is az idősebb kolléga kicsit elvész a nyomdatechnikai kérdésekben, valamint arról, hogy a Gerlóczy-család most költözött át Visegrádra, az Áprily-völgybe, a híres dédnagyapa egykori lakhelyére. Ilyen rokoni és szellemi kötöttségek alól akart mentesülni a fiatal szerző akkor is, amikor egy időre csemegepultosnak állt, lókészítményeket és hagyományos füstölt termékeket árult: „Volt egy saját csemegepultom. Akkor voltam a legboldogabb életemben.”

Finom faggatásra azt is bevallja, hogy egy csemegepultosnak bizony nincs hiánya nőkben, és az is előfordult, hogy csupán „irodalmi alapanyagként” használta a hajlandóságot mutató hölgyeket. Vámos még egy örökérvényű megállapítással él, amikor szóba kerül, van-e helye a szerző képének a könyvborítón: „A szerző helye hátul. Ez mindenben így van.”, amit mérsékelt hümmögés követ a közönség soraiból, majd egy utolsó kísérletet tesz vendége provokálására; arról érdeklődik, mennyire izgul az idei Könyvfesztiválon megjelenő új kötet fogadtatása miatt. A négyszögletű szemüvegkeret gúnyosan villan: „Éppen a színjáték reakciója érdekeljen?”

Engem azért valószínűleg érdekelne, de ez talán nem több gyarlóságnál. Várjuk a könyvet, addig pedig dolgozni fogunk, dolgozni Magyarországon, ami Vámos Miklós szavaival élve „azért egy kalandvágyó hely".