A Nemzeti Színház bejáratától (jegypénztár, ruhatár, esetleg büfé) egészen a nézőtérig kísérnek a Színművészeti Egyetem végzősei, hogy játékos szinopszisaikkal vezessék be a nézőket az antik sztárkultusz rejtelmeibe. Alföldi Róbert rendező így próbál megismertetni minket azokkal az információkkal, amelyek az ókori nézők számára ismertek voltak, míg számunkra talán kevésbé.

Pedig az antik drámával nincs semmi baj. Karsai György nyersfordításában és Térey János időmértékes, ám városi szlenget használó átiratában sodró nyelvezetű történetet hallhatunk egy kellőképp izgalmas morális kérdésről. Mivel magukat az eseményeket nem jelenítik meg a színpadon, azokat inkább a képzeletünkre bízzák. A meglepetést nem a drámai történések okozzák, sőt nem is a szócsaták, hanem az, ahogyan a szereplők viszonyulnak az eseményekhez. Nem találunk köztük olyat, aki ne követett volna el valami bűnt élete során, de mikor kérdőre vonják érte, az öregeket vészterhes bölcsességük, a fiatalokat viszont őszinte szenvedélyük mozgatja a tett megítélésében. Az álláspontok pedig éppúgy nem találkoznak, ahogy a való életben.

Rába Roland tollas fejű ördöge mintha Az eastwicki boszorkányokból előlépett Jack Nicholson lenne. Első megjelenésekor ápolatlan, szinte magatehetetlen, gyászruhába öltözött árva, aki nem sokkal azután lép színre, hogy Élektra (Péterfy Bori) hosszas magyarázkodásával barátnőkre tesz szert a nézőtérről. Alföldi ezzel az egyszerű gesztussal helyezi el az Argoszi asszonyok karát a színészek és az argoszi népként funkcionáló nézők között. S ahogy a Kar felteszi a csirkelevest főni, abban a tollas-borzas állapotban Oresztész felélénkül, és emberibb lesz: Meneláosszal (Cserhalmi György) való párbeszéde nyomán egyre jobban értjük a benne dúló érzelmeket. Még talán azt is megbocsájtjuk, hogy nagyapjával, a Tündareószt alakító Garas Dezsővel szemben magából kikelve vádaskodik, és gyalázza anyját: „...Bizony, mikor gonosz lányt nemzettél, öreg, te okoztad vesztem! Kinyírta apám ez a nő: gyilkosságba is ő kergetett.“ De szimpátiánk csak addig tart, amíg a népgyűlésről (amely érdekes módon a bejáratnál elhelyezett szavazóládákat leszámítva az „argoszi nép“ bevonása nélkül történik) visszatérve, Oresztész – Élektra kétségbeesését látva – hagyja magát befolyásolni. Innentől tehát húga kerül előtérbe, aki mindenkit irányít, ha kell: a Kart, Hermionét vagy épp Oresztészt és rajta keresztül a nem kevésbé célratörő Püladészt.

Élektra, Oresztész és barátja, Püladész triumvirátusa a halálraítéltek nyugalmával fejezi ki nyers vágyait: először egymást nyalják-falják nemek között nem válogatva és vérfertőzéstől sem visszariadva, majd értelmetlen öldöklésbe kezdenek.

A Kulka János alakította piperkőc phrűgiai figura nem véletlenül kap ekkora szerepet – nemcsak azt beszéli el, hogy mi történt a palotában, mi az, ami nem volt látható a színen, de ő az Iliászban jól lefestett Parisz paródiája is, aki többet foglalatoskodik sarukkal, mint azzal, hogy férfinak tekintik-e. Hogy kegyelmet kap Oresztésztől, annak köszönheti, hogy Oresztész kizárólag Helenét okolja, amiért elszökött Parisszal, és Meneláoszt, hogy ebbe az „ügybe“ mindenkit belerángatott. Valójában Helené és Oresztész – a darab különböző pontjain egymástól függetlenül – ugyanarra az okra hivatkoznak: isteni téboly hatása alatt vitték véghez tettüket.

Ahogy az már lenni szokott, sosem a hangoskodók vesztenek rajta, az Oresztész nem a címszereplő, hanem két alig megszólaló szereplő, Helené (Udvaros Dorottya) és az őt végleg elvesztő Meneláosz (Cserhalmi György) tragédiája. A rendező alteregójaként beazonosítható Apollón és a színművészetisek égi karának zenés-táncos közbelépése (egyben a darab lezárása) a játéktéren kívül nem oldja a tragikumot, sőt újabb történetek szálait indítja el – például azt, ami Hermione és Oresztész kényszerházasságából születik majd...

Élektra teszi fel a kérdést: „...vajon a mondhatatlant mért kell újramondanom?“ Félretéve az antik történetek megismerésének fontosságát, azért, mert az Oresztész (ahogy előzménye, az Iliász is) egy nagyon egyszerű érzésről, a haragról szól. Ki, miért, hogyan, kivel került összetűzésbe? És erre ő miért, mivel, kinek a segítségével reagált? Ennél közérthetőbb és aktuálisabb szituációt keveset találni színházi berkeken kívül avagy belül... Nem csoda hát, ha a történet egy pontján, ahol a Kar feladata Élektra parancsára a zajcsinálás:  a tojásdobálók is egymásnak esnek – összekapnak az addig oly összetartó és a rituálékban (csirkebelezés vs. főzés) egymást kisegítő asszonyok. „Mert a szabad véleménynyilvánításhoz mindenkinek joga van“ – gondolhatnánk –, tehát még a Karnak is jár egy apró közjáték. A végén aztán lapot, azaz levest is osztanának még nekünk.

Euripidész: Oresztész

Ógörögről fordította: Karsai György
Fordította: Térey János

Élektra: Péterfy Bori
Helené: Udvaros Dorottya
Oresztész: Rába Roland
Meneláosz: Cserhalmi György m. v.
Tündareosz: Garas Dezső
Püladész: László Zsolt
Hírnök: Blaskó Péter
Hermioné: Tompos Kátya
Egy phrügiai: Kulka János
Apollón: Földi Ádám
Karvezető: Nagy Mari
Argoszi asszonyok kara: Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna, Gerlits Réka
Közreműködnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatói: Alberti Zsófia, Barabás Richárd, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földes Eszter, Juhász Lujza, Mohai Tamás, Molnár Áron, Ruzsik Katalin, Szatory Dávid, Tarr Judit

Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Gyarmathy Ágnes
Rendező: Alföldi Róbert

Bemutató:
Nemzeti Színház, 2008. november 21.

Fotó: Gordon Eszter, Nemzeti Színház