Már az előzenekarra is annyi ember érkezett, hogy azt gondoltam, ezt nem lehet fokozni. A koncertterem bejáratáig álló ruhatári sor pedig arra kényszerített, hogy inkább vállaljam a kabátcipeléssel járó kényelmetlenségeket. Hiába, Lajkó neve tömegeket vonz, méghozzá igen változatos összetételben: ételszagú zeneszerzők, alternatív tinilányok, az előrenyomakodók lökdösődése miatt háborgó idősebb tanárnők és válásuk miatt búfelejteni betérő középkorú urak színesítették a közönség palettáját.

Bemelegítésként a – nevével rosszemlékű neofolkos tapasztalatainkra emlékeztető – Tűz Lángja zenekar játszott moldvai talpalávalót. A hol énekkel, hol instrumentálisan megszólaló számok többnyire ismert népdalokat ültettek - mozdítottak rá – a szinkópa-tá-tás alapritmusra. A zenészek (Salamon Soma - furulyák, tangóharmonika; Kiss Krisztián – kobza, szaxofon, furulyák; Darabos Péter – kobza, gitár; Korzenszky Klára – ének; Porteleki Áron - dob, brácsa; Zimber Ferenc – cimbalom; Szabó Csobán Gerő – nagybőgő) hozták azt, amit moldvait becsületesen játszó zenekartól elvárunk, a végén némi bónuszként még megspékelve egy reggaes-jazzes nótával. Sajnos nem tartozom azok közé, akik bódulatig pörögnek a moldvai zenén, de a zenekar sem érezte úgy, hogy itt most valami óriási ereszdelahajamra lenne szükség. Vagy az A38 atmoszférájában, vagy egyéb körülményekben volt valami, ami kissé konszolidálta a nép(zene)i őserőt. Kíváncsi lennék, egy autentikus táncházban hogyan szólalna meg ugyanez a zene.



Dícséretesen rövid átszerelés után lépett színpadra a Lajkó Félix – Brasnyó Antal páros. Persze hozzátehetjük, hogy nem volt szükségük túl nagy apparátusra, de azért a zenészek el szoktak tudni molyolni a színpadra lépés előtt. A szervezés egyébként is feszes tempóban, pontos kezdésekkel tartotta a ritmust - viszont az, hogy az átkötő zenéket hogyan sikerült úgy kiválogatni, hogy semmi közük ne legyen az este hangulatához, rejtély számomra. De lehet, hogy ezt csak a bennem lakó kekeckedő mondatja velem.

Ha már felhoztam az állóképességet: ez természetesen a zenészekre is vonatkozik, megérdemelték tehát a székeket, melyekre – immár hagyományosan – egymásnak sréhen (hm, ezt hogy írják?  németül "schräg"-nek - a szerk.) szembe ültek. Nagy lendülettel és tempóval húztak bele, úgy láttam, Lajkó vonója szabályosan füstölt. Biztos vagyok benne, hogy ő a sebesség megszállotja. Bár nem tartozik szorosan ide, koncert közben eszembe jutott Cortázar Az üldöző című novellája, melyben Charlie Parkernek álllít emléket. Elgondolkodtam azon, hogy vajon Lajkónál is lehet-e szó a Cortázar által kibontott jelenségről, de e helyt nem célom művészetpszichológiai vizsgálódásokban elveszni. Szóval nemcsak hallgatóként, de kísérőként is nehéz őt követni.



Brasnyó – akivel több fellépésen játszottak már együtt – lépést tartott vele, bár többnyire ritkábbat játszott, főleg a Lajkó által diktál hangsúlyokra koncentrálva. Az elején felváltva „vitték a prímet”, de világos volt, hogy itt Lajkó az inventőr: ő bontotta meg néhány hangszín- és ritmusváltással az alapmintákat.

Míg a koncert elején egy gombostűt alig lehetett elejteni, félidőben látványos vándorlás kezdődött a pultok felé. Ennek a migrációnak az okát én inkább láttam a zene töménységében és abban, hogy a közönségtől is erőfeszítést és koncentrációt követelt, mint abban, hogy kevés változatosság volt benne. Azután kicsit elbizonytalanodtam. A néhány gyantázó (?), húrcserélő (? – sajna nem láttam jól, mi történik) szünettől eltekintve egyáltalán nem volt megállás és nagyon kevés ritmus, érzelmi-és hangulati váltás. Az újrekezdések lassabb, melankolikus, balladai hangvételű indítása hamar felgyorsult és a zene ott folytatódott, ahol abbamaradt a tömény és sűrű „alapmatériában”.

Végül kezdett kristályosodni bennem a kérdés: Vajon jó az, hogy ugyanazt a számot játszák másfél órán át? A vége felé kezdett kissé ellaposodni a páros – hozzászámíthatjuk persze, hogy az én figyelmem is lankadt. De végül már csak a triolás alaplüktetés tűnt fel és az, hogy néhány résztől eltekintve ez egyáltalán nem változik, így a monotóniát karcolja.

Kezdett zavaróvá válni a komolyabb strukturáltság hiánya. Így, a másik kérdés is készen áll: meddig tart (ki) ez a zsigerből, idegből közvetlenül ömlő-áradó zene intellektuális feldolgozás nélkül? Lajkó eszeveszett tempója és technikája, virtuozitása és tehetsége elbillenti az egyensúlyt, és egyoldalúvá teszi a megszólaló muzsikát. A szinte formátlanságig tiszta zenében a hallgatónak szüksége lenne támpontokra és fogódzókra, hogy ami megszólal, hosszútávon is élvezhető maradjon.

Míg Dunát lehet rekeszteni az olyan, „korrekt”-nek nevezett zenészekből, akik a ló túloldalán élnek és alkotnak, vagyis az intellektuális erőszak megbilincseli zenei kreativitásukat és emiatt kerülnek ki lapos, érzelemmentes és egyforma dolgok a kezük alól, Lajkónál épp fordított a helyzet. Az ő ösztönösnek ható zenéje nem nélkülözi sem az érzelmeket, sem az invenciót, de mintha túl sokáig gyűrne egy-egy érzelmet, kimerülésig és kimerítően, hogy azok ettől a „sok használattól” nyűvődnek el.

A másfél órás koncert után a közönség háromszor tapsolta vissza a zenészeket.