Hatalmas üres tér, mondhatni űr, benne néhány monumentális kastély-díszletelem és a kis Lear király. Görnyedt, megtört, szomorú aggastyán, küzd még az utolsó néhány emberi tapintásért, tapintatért, amit ekkor még lányaitól és az udvartartásától megkap. A végére az udvar Bolondja marad. Ő támogatja úgy a királyt, mintha egy személyben helyettesítené az egész udvart; mindig játszik, viccelődik, testével bámulatos, akrobatikus mutatványokra is képes, azzal szórakoztat.

Azért megtelik néha ez a tér, fullasztó konyhává válik, tele a lányok gonoszságával (Goneril és Regan nagyon szép – furcsa, hogy szépek, annál súlyosabb, disszonánsabb rosszindulatuk), konyhai szeméttel – ide még apu ötven katonája? Lehetetlen. Igaza van a lányoknak, elég 25, sőt, annyi se kell, jobb, ha nincs neki egy sem.

Luc Bondy rendezésében Lear tehát kapaszkodik, birodalma felosztása közben is szorongatja lányai kezét, körülvéteti magát velük, még közel vannak egymáshoz a színpadon – távol lesznek majd térben is, lélekben is. A halálban közelednek újra. Valamiért nem is erőltetett, talán annál finomabb, és persze variált a záró kép elrendezése az elejéhez képest: a színpad szélén Lear, három lány, most már azonban fekve, halottan a volt király körül. Ez a Lear nem vígságra, mulatságra vágyik; társat akar ő. De hát, hol van Lear királyné? Tudja a női Bolondja helyettesíteni? Utat keres, emberek alkotta lovon hurcoltatja magát egyik helyről a másikra – hátha máshol jobb lesz, mert itt nem jó.

A két gonosz nővér egyike olykor fentről szemléli ezt az „itt”-et. Lépcső vezet fel az óriási várfalra, melynek tetején megjelenhetnek, és vérfagyasztóan jelennek meg, onnan a maguk fensőbbségével figyelhetik a történéseket. A színpad alá is vezet lépcső – oda eltűnhet a gonosz báty, vagy előjöhet lentről, a pokolból Lear király. Kár, hogy a végére rézszínű, kivágott kastéllyá laposodott a korábbi, puzzle-szerűen egymásba illeszthető drappos várfal. Richard Peduzzi díszlete összeilleszthető, tehát szétdarabolható; szét is esik, mint a birodalom, melynek térképét Lear megmosolyogtató gyermeki egyszerűséggel tépi darabokra, és osztja szét lányai közt.

Ebbe a térbe tudnak minket bevonni a Burgtheater fényei. Teljes világosságból indulunk, a kezdetkor le se kapcsolják a nézőtéri fényeket, de hamar eljutunk a teljes sötétségig is, még ha időnként csillan némi fény, akkor is. A Bolond az éjszakai jóslatát iróniától mentesen, komolyan mondja, szívhez szól – közben a nézőtéren világító kis lámpák varázslatos csillagok.

Nem kifejezetten a színészi játék miatt szerettem ezt a Lear királyt, nem is azért, mert az elsőtől az utolsó percig különleges volt. Inkább a totális megtörtség volt megkapó, a végtelen kilátástalanság, ami áradt felénk az űrből, olykor a sötétből, egy olyan ember által, akinek talán egyetlen óhaját se teljesítették volna: …csak egyre kérlek, úgy ne bánj velem, ahogy egy vén hülyével szoktak, megteszed?

William Shakespeare: Lear király
Fordító: Marie-Luise Bischofsberger, Luc Bondy és Geoffrey Layton

Rendező: Luc Bondy
Díszlet: Richard Peduzzi
Jelmez: Rudy Sabounghi
Fény: Dominique Bruguière
Zene: Rebecca Saunders

Bemutató: 2007. május 30.