David Popper Nemzetközi Zenei Verseny, Nemzetközi Csajkovszkij-verseny, Genfi Nemzetközi Zenei Verseny – csak hogy néhány versenyt említsek, ahol Várdai István díjat kapott. Bámulatra méltó CV-jét itt lehet tanulmányozni – érdemes azonban mellé elolvasni a következő interjút is, melyben tanára mesél a nevezett versenyekről. Mező László bölcs meglátásai közül mindenesetre az a legérdekesebb, hogy milyen gyakran kapnak helyezéseket a zsűritagok tanítványai. További következtetéseket némi gugli-használattal lehet levonni...

De félre a rosszmájúskodással! Várdai István felkészültsége tényleg megkérdőjelezhetetlen: a fiatal művésztől néhány széksornyira figyelhettem meg bravúros balkéztechnikáját és vonókezelését, zörej- és zökkenőmentes fekvésváltásait, telt csellóhangját, hibátlan intonációját. Kicsinyesség lenne bármibe belekötni: fölényesen kezeli a hangszert, kétség sem fér hozzá. Akadt azonban egy aprócska probléma, mégpedig a műsorra tűzött versenyművel. Várdai ugyanis Haydn C-dúr koncertjét játszotta, de úgy, mintha valamelyik, a repertoárján tekintélyes teret kapó későromantikus iskolához sorolható zeneszerző neve szerepelt volna a partitúra címlapján.

A versenytempók, a sűrű vibrato, a (legalábbis az első sorokban) forszírozottnak ható forték, valamint a szélsőséges, már-már dagályos frazeálás az általam eszményinek gondolt Haydn-hangzástól igen-igen távol esett. Persze cseppet sem kétlem, hogy a látott-hallott játékmóddal igen meggyőzően játssza Csajkovszkij vagy Sosztakovics csellóversenyeit, és – megvallom őszintén – nem bántam volna, ha Haydn-év ide, Haydn-év oda, ezúttal sem a C-dúr csellóversenyt játssza. Kár, hogy ráadásnak – a kötelező Bach-szvittétel helyett – nem egy Caprice-t vagy egy Popper-darabot játszott.

Úgy vélem, elsősorban tanárainak felelőssége, hogy idővel higgadtabb lesz-e Várdai, és a versenyeztetés árnyékában megtanítják-e egyszerűen is csellózni. Mindaddig azonban – csavarva egyet a Starlet Music Management "Trónörökösök a színen" szlogenjén – csupán sztárevics.

Az is lehet, Haydn kétszeresen felelős azért, amiért részben csalódást keltett Várdai játéka. A csellóverseny előtt ugyanis a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara az eszterházai mester D-dúr (Hob.I:13) szimfóniáját adta elő – méghozzá karmester nélkül, de Rolla Jánossal a koncertmesteri pultnál. Rolla vezetésével ugyanis a zenekar pompásan bemutatta, hogyan kell dirigensi és régizenei faksznik nélkül szellemesen, stílusosan Haydnt játszani. (Mint már arra többször is céloztam, Haydn korában nemigen volt karmester, vagyis a kamarazenei felfogást is lehet historikus előadásmódként értelmezni.)

A koncert második félideje kevesebb nyomot hagyott bennem: Orbán György Búcsú (Razumovszkij gróftól) című divertimento-jellegű szvitje igen kellemes, műfajához illően szórakoztató mű; Schubert 5. B-dúr szimfóniájára azonban a zenekar és a közönség figyelme is némileg alábbhagyott (ehhez képest ráadásként a negyedik tételt megismételték – gyorsabb tempóban).

Várdai Istvánra mindenesetre érdemes a jövőben is odafigyelnünk. Következő, február 3-i koncertjén Kodály, Janacek és Sztravinszkij műveit játssza, csalódás tehát kizárva!