A bemutató délutánján beülök az Aranytíz színháztermébe, ahol a darab rendezője, Horváth Csaba és az egyszemélyes tragikomédia színésze, Körtvélyessy Zsolt az utolsó simításokon dolgoznak, illetve interjút adnak a City TV riporterének, a Színészbüfé című műsorba. A bemutató előtti izgalmak közepette még van erejük velem viccelődni. Zsolt felajánlja, hogy ő szívesen megírja helyettem a cikket, illetve elintézi, hogy bejussak az előadásra. Az interjúból megtudom, hogy Zsoltot Darvas Iván Pesti Színház-beli, nagysikerű alakítása ihlette a hivatalnok, Popriscsin figurájának eljátszására. Horváth Csabával 1992-ben már bemutatták a darabot az akkori Nemzeti Színházban, melyet most, 17 év múltán, kisebb változtatásokkal újból elővettek. Zsolt az interjúban elárulja, hogy ma sokkal aktuálisabbnak érzi a darabot. A korábbi előadáshoz képest most kevésbé izgatja az őrültség, mint inkább az „emberi kiszolgáltatottság, a hatalom és az ember viszonya”.

A minimál színházhoz lassanként hozzászokunk. Egyre több előadást láthatunk díszlet és kellékek nélkül, pusztán a színészi játékra hagyatkozva. Ez részben anyagi, részben koncepcionális okokkal magyarázható. Jelen előadás esetében is száműztek minden kelléket. Az 1992-es változatban még szerepelt egy asztal és íróeszközök, ezek a mostaniból hiányoznak. Csak egy fogast találunk a színpadon, és azt is takarásban, ahová az egyes jelenetek (naplófejezetek) között Popriscsin felakasztja a kabátját. Milyen hatást vált ki ez a lecsupaszítás belőlünk, nézőkből? Engem, ha a színészi játék hiteles, közelebb hoz a figurához, együtt érzek vele, szinte elfeledteti, hogy egy színpad választ el minket. Így történt ez most is. Egy monodrámánál különösen fontos, hogy a figurát „őszintének” érezzük, különben nem tud minket másfél órán keresztül lekötni.

Körtvélyessy Zsolt alakítása elérte célját: a fokozatosan megőrülő Popriscsint megsajnálom és megértem. A figura kiszolgáltatottsága már-már segítségért kiált. De Gogol szövege a tragikum mellett rengeteg humort is hordoz, melyet a színész és a rendező jól ki is tudott használni, és ezt a közönség is értékelte.

Popriscsin szenved a hivatali élet unalmától (valljuk be, sokan így vagyunk ezzel) és felettesei arroganciájától. Gúnyt is űz belőlük, ahogy róluk beszél. Figurája rengeteg öniróniát is rejt magában, ami szintén izgalmassá teszi az előadást. Tisztában van saját maga szánalmasságával, ám ahogy elhatalmasodik rajta az őrület, egyre kevésbé képes az önreflexióra.

Szerelmes egy előkelő lányba, ám érzései viszonzatlanok. Egy újabb kihívás a színésznek, ahogy bemutatja Popriscsin saját magával folytatott küzdelmét, hogy legyőzze ezt a szenvedélyt. Létezik-e emberibb és gyakoribb probléma az elérhetetlen, reménytelen szerelemnél? És nem válunk-e kicsit mindannyian őrültekké ennek az érzésnek a hatalma alatt? Gogol hivatalnokától – nem túlzás azt állítani – talán csak az választ el minket, „normális” embereket, hogy mi nem képzeljük magunkról, hogy spanyol királyok vagyunk. (De ebben sem lehetünk mindig biztosak.)

Január 16-án este Popriscsinnal (Körtvélyessy Zsolttal) együtt sírtam, de együtt is nevettem, hisz naplójában vannak boldog pillanatok. Egyetlen önfeledt estéjét a színházban tölti, és majd kicsattan az örömtől, ahogy ezt elmeséli nekünk. Kitalál egy rövidke, szerelmes melodrámát is, melynek női szereplőjét humorosan előadja.

A színész a kisember alakjának minden oldalát komolyan vette, és azonosult vele. Játéktere a színpadra, a színpad előtti lépcsőre és időnként a nézőtérre is kiterjedt, folyamatosan ébren tartva a néző figyelmét. Az egyes naplófejezetek között kicsit pihenni is tudtunk (ami szintén fontos szempont): lekapcsolták a villanyt, és klasszikus zenét játszottak, hogy aztán a következő jelenetre megint újult erővel koncentrálhassunk.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol:
Egy őrült naplója

Popriscsin: Körtvélyessy Zsolt

Rendező: Horváth Csaba

Aranytíz Művelődési Központ
Bemutató: 2009. január 16.