A milánói forgatag után Leccóba érkezni jó. A lombardiai Alpok lábánál, a Comói-tó keleti ágában fekvő városka bíztatóan hasonlít a Garda-tó környékéhez. Igaz ugyan, hogy itt a környező hegyek a tavat és egyszersmind a várost nem ölelik annyira meredeken körbe, mint a Gardát, ahol a sziklák által formált katlanban mediterrán jellegű klíma és pompás termikus szél kényezteti a szörfösöket. Sőt, még a legújabb 007-es film üldözős jelenetét sem itt, hanem az egyik Garda-tavi alagútban forgatták. Akkor mégis mi ez a felhajtás Lecco körül?

1987 óta ad otthont a Milánói Műegyetem (Politecnico di Milano) jó néhány karának, sőt mára már a régió kutatási központjává is vált a város, melynek történelmi részeit Manzoni realista regényeiből, például A jegyesekből (Promessi Sposi) ismerhetünk. Az egyre pezsgőbb kutatások és a diákok növekvő létszáma újabb, (nemcsak tudomány-) területek meghódítását követeli, ezért 2011-re a város régi kórházát (40 000 m²) oktatási és kutatási létesítménnyé alakítják. Az ideges várakozás nem éppen az olaszokra jellemző műfaj, de semmittevéssel megvádolni őket sem lenne helyénvaló. „Carpe diem!” mondhatták, amikor gondoltak egyet és a használaton kívüli kórház főhomlokzata elé, az utcafronton konténerekből öt nap alatt egyetemi kampuszt építettek. Az öt nap természetesen a dolgok durva leegyszerűsítésekor igaz csak, hiszen a munkálatokat tervezés és egyeztetés előzte meg, valamint el kell ismerni, hogy az üres konténerházat is meg kellett még tölteni tartalommal ahhoz, hogy jelenlegi titulusában szerepeljen és - kijelenthetem - dicsfényében ússzon.

Az ötlet, hogy egy ilyen nyitott kutatóközpontot hozzanak létre, Olaszországban egyedülálló, és azt hiszem, világviszonylatban sem nevezhető szokványosnak. A beruházás mögött álló fő gondolat, hogy elmélyítsék a Lombardiában már nagy hagyománnyal bíró és felettébb hasznos együttműködés fontosságát. Az együttműködését, melynek az egyetem mint oktatási-kutatási egység, az ipar mint felhasználó és szponzor, valamint a városlakók mint gondolkodó és kultúrára vágyó polgárok a résztvevői. A helyszín és az épület funkciói úgy lettek kialakítva, hogy szimbolikusan is megerősítsék ezt a célt. A „dizájnos” utcai homlokzattal ékeskedő, nagy üvegfelületek mögött az átláthatóság jegyében a bent dolgozó kutatók minden mozdulatát nyomon követheti az érdeklődő járókelő, aki a négyzet alakú ablakok logóit szemlélve még az ipari partnerek kilétéről is értesül. Az utca túloldalán egy egyszintes garázssor tetején rendezik meg az olasz városokban szokásos szombati piacot, ami biztosíték a hely stratégiai fontosságára, még ha az nem is közvetlenül a városka központjában van. (Tudni kell azonban, hogy kicsiny mérete miatt Leccóban amúgy sincsenek nagy távolságok.) A teljes átláthatóság ellenére mégsem az a steril, direkt látvány dominál, amit egy merőlegesen kettévágott és így felnyitott dolgozószobától várnánk, a piros keretek miatt izgalmasan tagolt üveghomlokzaton ugyanis a város fölé hatalmasodó csipkés hegygerinc képe tükröződik. A homlokzat egyhangúságát megtöri, hogy a konténerek különböző mélységűek, így az üveghomlokzat sem egysíkú, a piros négyzetekből megálmodott egységek változatosan domborodnak ki. A belső világításnak köszönhetően az éjszakai látogató már a vonatról felfigyelhet a különleges építményre.

A Campus Point érdeme az is, hogy nem hagyja figyelmen kívül a már meglévő, a XIX. század közepén épült kórház épületét, hanem bátran felvállalja a régi és az új ötvözését. Ennek szellemében a kórház eredeti bejáratát az oszlopcsarnokkal együtt meghagyták és beüvegezték. A rövid fémlépcsőn fellépegetve az új épület domináns épületelemeire reflektálva, egy piros téglatesten keresztül érkezünk az előtérbe, ahol időszakos kiállításokat tekinthetünk meg. Balra fordulva viszont a keskeny folyosó már valóban a konténer által sugallt bezártsággal rettenti el a látogatót. A szobákba, laborokba belépve azonban a hatalmas üvegfelület és a környező hegyek látványa oldja a bezártság érzését.

A szokatlan elképzelés létjogosultságát bizonyítja, hogy a három emeletes építmény konténerszobáiban (3 m x 8,1 m x 2,7 m) a tárgyaló és oktatási helyiségek mellett a legmodernebb laboratóriumok is eredményesen működnek. Az ideiglenes épület szigetelésére nagy gondot fordítottak, és az ablakok is hatékony hő- és hangszigetelésű, valamint törésbiztos üvegezést kaptak; a szellőztetést azonban nagy energiaigényű berendezések biztosítják. Mindent összevetve a konténerház - lévén, hogy acélból készült „építőkockái” újrahasznosíthatók - mégsem annyira környezetterhelő, mint ahogyan azt az ideiglenes jelző sejteti. A laborokat és az irodabútorokat, valamint az addig is gyarapodó kutatási eredményeket és tapasztalatot továbbviszik a 3 éven belül megnyíló új központba. Addig pedig a piros dobozok maradnak a város büszkeségei - hiába tette le az olasz építészet egyik fenegyereke, Renzo Piano is a névjegyét Leccoban.


Tervező: Arturo Montanelli, Studio Ardea, Lecco
Munkatársak: Matteo Esposto, Francesco Renzi, Alessandra Giornelli, Claudio Scarpa
Megbízó: Politecnico Di Milano, Univerlecco
Átadás: 2007. május

A Campus Point olasz nyelvű honlapját erre a linkre kattintva érhetik el.