Kimerevített tablóképpel indul az előadás: felsorakozik az isten háta mögötti orosz kisváros egész elátkozott kompániája, a kivert kutya koldustól a grófkisasszonyig mindenki. A rekkenő hőség izzadságot gyöngyöz homlokukra, légyhadak zümmögésétől terhes a levegő, miközben ki-ki horgászattal, sörivással (leginkább azzal), mások lányregényekből vett szerelmi intelmek fontoskodó osztogatásával, szerelmi bánat miatt öngyilkossági gondolatokkal, szomszédok feljelentésével múlatják a napot. Nagyszerű sűrítménye ez a kép a kisvárosi lakosok kicsinyességének, rosszindulatának, nyomorúságának.

Kár, hogy az első képben megteremtett miliő ereje hamar szertefoszlik. Nincsen semmilyen formai elem, metafora, ami fenntartaná, továbbvinné. Lehetett volna egy elemet, talán a légyszerenádot vagy az izzadságot a darab fő motívumává emelni, ha Ascher bátrabban stilizálna, de nem teszi. Így marad a kisváros kisstílű karaktereinek bemutatása, ami azonban még akkor sem képes sokáig fenntartani az érdeklődést, ha olykor-olykor jól eltalált alakításokat látunk.

Remek például az állandóan idétlenül vigyorgó Pritikina Pelsőczy Réka megformálásában, akinek jóindulata mögött fel-felsejlik nyomorúsága: férje kisemmizte, a postamester lányával csalja; arcára merevedett mosollyal idézi fel halott gyermekét. Hasonlóan jó sziluettet talál Ónodi Eszter Nagyezsda Monahovaként. A kisváros szépasszonyának lányregényekben elveszett, a Nagy Szerelmet áhító szépelgései mögött végig ott rejlik kegyetlensége, ami egy reménytelen hódolóját már halálba kergette. Hasonló sors vár az aktuális ostromlóra, Dr. Makarovra (Kocsis Gergely), aki a férj (Fekete Ernő) szeme láttára és mindenki tudtára lángol reménytelenül Nagyezsdáért. Van itt továbbá korrupt polgármester (Újlaki Dénes), aki nem siet megjavíttatni a hidat, mert övé a komp, a besúgó alakját félelmetesen előrevetítő intrikus Golovasztyikov személyében (Bán János), valamint az élet előtt (nem túl sok reménnyel) álló fiatalok, továbbá grófkisasszony (Jordán Adél) nagynénistül (Szirtes Ági).

Ezt a poshadt állóvizet zavarja fel a városba a fejlődés ígéretével vasutat építeni érkező két mérnök, Ciganov (Máté Gábor) és Cserkun (Nagy Ervin), valamint felesége, Anna Fjodorovna (Tenki Réka). A falubeliek életét még csak-csak felbolygatja a mérnökök érkezése (hiszen presztízs megismerkedni az idegen városiakkal), az előadásét azonban nem. És ezzel el is érkeztünk az előadás legproblematikusabb részéhez: Nagy Ervin alakítása túl egysíkú ahhoz, hogy meg tudja mutatni azt a fiatalos hevületet, ami Cserkunt a paraszti sorból kiemelte, és azt az idealizmust, ami egykor minden bizonnyal áthatotta. Hiszen mi más, ha nem idealizmusa volt az, ami miatt annak idején feleségével, a megtestesült jósággal és becsületességgel kötötte össze életét?
Nagy és Tenki kettősében a házasfelek viszonya megoldatlan: csak találgathatunk, hogy miért szerettek egymásba annak idején, miért szeretett ki feleségéből Cserkun, hogy azután ismét visszafogadja, s az asszony miért imádja férjét oly hevesen. Cserkun és Anna bonyolult viszonya sajnos nem kel életre a színpadon, pedig sok múlik ennek a kapcsolatnak a pontos megmutatásán, mert többről van itt szó, mint egy házasság csődjén: Cserkun azért ragaszkodik feleségéhez még akkor is, ha már nem szereti, mert egykor volt önmaga, eszméi visszfénye a lány. Ami Cserkunból Nagy Ervin alakításában marad, az egy, a városbeliekkel fölényeskedő, pöffeszkedő alak, Tenki Réka Annája pedig egy egyoldalúan jóságos lány.

Sikerültebb Máté Gábor Ciganovja, bár neki könnyebb dolga van az idősebb mérnők szerepében. Az érett Ciganov az, amivé a fiatal Cserkun várhatóan válik majd. Benne már a szikrája sem maradt a vasútépítő világjobbításnak, kiábrándult italozgatással és a Nagyezsdába való beleszerelmesedés kínjaival telnek napjai. Hamvába holt terve Nagyezsda Párizsba szöktetéséről megkapóan elárul valamit esendőségéről.

Az előadás első része – ami a Gorkij-darab első két felvonását fogja össze – az erőtlen rendezői jelenlét, az olykor megoldatlan szerepek, a nagy jövés-menésben (22 szerep!) jelentéktelenné váló mellékszereplők miatt unalomba fullad.

A második rész némi vigasszal szolgál: az előadás feszesebb lesz, köszönhetően annak is, hogy a két mérnök jelenlétének köszönhetően kezdenek felgyorsulni az események, és ez némi narratív (vajon kivel mi történik?) izgalmat visz az előadásba.

Ha eddig még pislákolt, ekkor végképp szertefoszlik a mérnökök képviselte haladásba vetett hit. A vasút nem készül el, ellenben az eddig sem harmonikus kisvárosi viszonyok még jobban összekuszálódnak. Kisszerű emberek kisszerű tragédiáit látjuk, ami nehézzé teszi, hogy átéljük őket: annak, hogy a polgármester fia, Grisa Cserkun közbenjárásának köszönhetően felszabadul az apai szigor alól, és aztán mind szívesebben nyúl a pohár után, nincs akkora hordereje, hogy átlépné nézői érzékenységünk küszöbét. Annak meg végképp nincs katartikus ereje, hogy az előadás záróakkordjaként – tehát igencsak hangsúlyos helyen – Sztyopa, a kolostori élet tisztasága után vágyódó (vagy oda csak apja elől menekülni akaró) szobalány a rémségek hallatán (Nagyezsda halála) felhajt egy felest. Némi tragikumot csak Pelsőczy Réka tud kölcsönözni a végképp kétségbe esett Pritikinának.

A végkifejlet több mint problematikus: Cserkun házasságtörésének igazi tétje, önmagának végső feladása elsikkad, mert nem látjuk a mérnök maró vívódását, így a tett önpusztító súlyosságára is csak reflektálni tudunk, azt átélni ott és akkor nem. Nagyezsda halálán sem rendülünk meg, hiszen egy alapvetően ellenszenves figura bukik el, akivel nehéz együttérezni, és nem egy pozitív értékeket hordozó hős.

Szólhatna persze az előadás éppenséggel a tragédia hiányáról is, arról, hogy nem a jó felől haladunk a rossz felé, hanem csupán tovább mállik az, ami már eleve rossz volt. Ehelyett azonban jellegtelen tragédiákat kapunk tablóképbe rendezve, amelyben végül Cserkun és felesége is megtalálja helyét. Vadak között a barbárok.


Gorkij: Barbárok

Fordította: Gábor Andor

Díszlet: Khell Zsolt 
Jelmez: Szakács György .
Zene: Kákonyi Árpád 
Dramaturg:  Fodor Géza

Rendező: Ascher Tamás

Bemutató:
2008. november 14.
Katona József Színház, Budapest