Kisvakond, az anarchista / Kisvakond és az ökokritika 3. / PRAE.HU

Kisvakond nemcsak összeszerel, hanem szét is szed. Kicsit belecincál, belehekkel a dolgokba – jellemző módon olyankor, amikor szabadságát, élőhelyét vagy a számára fontos élőlényeket veszély fenyegeti. Az ő eleme a természeti környezet, a tiszta levegő, és ezzel együtt a játék korlátlan szabadsága. Ezért dugaszolja be kolbásszal az autók kipufogócsövét, ezért közlekedik gátlástalanul gyalogosan az úttesten, ezért szedi fel a frissen elkészült útburkolatot, hogy elültessen egy tő virágot, és ezért bénítja meg egy metróállomás mozgólépcsőjének működését (Kisvakond a városban).

Máskor a rétre behatoló gép ellen a gép eszközeivel harcol: a buldózer útját jelölő karókat egyszerűen áthelyezi úgy, hogy kicsiny virágoskertje ne kerüljön a földmunkára kijelölt sávba, és a buta jármű mechanikusan követi az újonnan kijelölt utat (Kisvakond és a buldózer). Kisvakond a radikális gyalogos és a radikális gerillakertész legmerészebb álmait valósítja meg düh és agresszió nélkül. Az épített környezet szempontjából kárt okoz, mégsem érezzük rombolásnak, amit tesz, mivel az ő perspektívájából látjuk az eseményeket: a virágnak élnie kell, ehhez képest a kőburkolat épsége másodlagos. De nagyvárosi tekergéseit és csínytevéseit érthetjük úgy is, hogy intuitív módon közel kerül a városi erdő metaforájához. Hiába kap házgyári lakást, amelynek berendezése igyekszik utánozni eredeti élőhelyét, ő inkább felfedezőútra indul a város rengetegében, hiszen sokkal szórakoztatóbb a nagyváros ezer újdonságot rejtő forgataga, mint a felfújt fenyőfákkal telerakott, szűk szoba (Kisvakond a városban).

Ha Kisvakond a gyereklélek tükre, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a Kisvakond-mesék emberszereplő-gárdája bizony a felnőtt társadalom leképezése, legalábbis a gyerek szemszögéből – úgy, ahogyan az alkotó elképzelte. Feltűnő, hogy az emberszereplők kevés kivételtől eltekintve középkorú (negyven és hatvan év közötti) férfiak, akik többnyire foglalkozásukra jellemző ruházatban (egyenruhában, kertésznadrágban, boltos- vagy orvosi köpenyben, öltönyben stb.) ábrázoltatnak. Kevés nőnemű lényre emlékszem a sorozatból: közülük is legemlékezetesebb a tagbaszakadt, katonásan pattogó takarítónő, aki fenyegetően hadonászik a partvisával. Ez az egyoldalúság a női nemre nézve hízelgő eljárásnak bizonyul, hiszen az Ember (a Felnőtt) itt rendszerint korlátolt, tekintélyelvű, szakbarbár, pazarló, intoleráns, híján van a praktikus intelligenciának, nincs humora, nem tud játszani. (A Nő másmilyen volna?) És mindenben szöges ellentéte Kisvakondnak, a hősnek. Ez természetesen ránk, felnőttekre nézve lesújtó, viszont annál szórakoztatóbb jelenetek forrása.

A Kisvakond-sorozat talán leginkább avantgard merészségű darabja, a magyarra félrevezetően lefordított című Krtek ve snu („Kisvakond az álomban”) egyúttal a Kisvakond-mesék emberképére leginkább jellemző epizód. Főszereplője (természetesen) magányos középkorú férfi, valószínűleg feltaláló, aki házát tökéletes automatikával szerelte föl, szinte minden távirányítással működtethető. Csakhogy elalszik a fotelban, és kényelmetlen testhelyzetében rosszat álmodik. Az álom kiváltója egy aznapi szörnyű élménye: kocsijában ülve a távirányítója helyett véletlenül Kisvakondot ragadta meg, aki előzőleg kíváncsiságtól hajtva bemászott a jármű első ülésére. A puha, szőrös, meleg kis test érintése olyan rémületet és undort keltett benne, hogy majdnem nekiszaladt egy fának. Miután szerencsésen hazaért, a traumatikus élmény hatására megálmodja azt az álmot, amelyben minden cserbenhagyja, ami fontos neki: az energiaforrások elapadnak, a háztartási gépek felmondják a szolgálatot, nincs elektromos áram, nincs fűtés. Mélységes depresszióba süpped, és fagyhalált halna, ha nem találna rá Kisvakond, aki megtanítja néhány praktikus fogásra, például hogy hogyan kell tüzet gyújtani. Az álom végén az Ember boldog Ősemberként új életet kezd Kisvakonddal és barátaival. Csakhogy amikor felébred, kiderül, hogy az energiaforrások valóban elapadtak – és ez a totális kétségbeesésbe kergeti, eszébe sem jut az álma. Zdeněk Miler kultúrpesszimizmusa ezekben a fordulatokban nyilvánul meg: az állatok mindenen felülkerekedő vitalitásával mi, emberek nem sokat tudunk kezdeni.

2002-re, amikor az utolsó Kisvakond-epizód elkészült, egy lelkes német hölgy jóvoltából már rajongói oldala is létezett az interneten, a www.krtek.de. De ma már nem érdemes rákeresni az oldalra, a domain-nevet évek óta egy webshop-kereső birtokolja, rajta keresztül a külföldi utazástól a radírig bármit lehet vásárolni, minden bizonnyal Kisvakond-dévédéket is. Ez igazi veszteség, mert a rajongó honlapszerkesztő annak idején mindent összeszedett, amit Kisvakondról tudni érdemes: interjúkat, cikkeket, filmográfiát, bibliográfiát, kisvakondos termékek lelőhelyeit. Eközben gondosan ügyelt rá, hogy ezen az oldalon közvetlenül ne lehessen mégoly rövidke filmrészletet sem letölteni; továbbá az oldalt szépen szkennelt, de jó minőségben nem letölthető Kisvakond-motívumokkal díszítette. Zdeněk Miler pert indított a honlapszerkesztő ellen, szerzői jogainak megsértése címén. Amíg a per zajlott, csak a nyitóoldal volt elérhető: a honlapszerkesztő nyilatkozata mellett néhány együttérző olvasó levélváltását követhettük nyomon. Hiába az érv, miszerint – betartva az internetes szerzői jog mások által igencsak lazán kezelt szabályait – a honlap révén a szerzőt semmilyen kár nem érte, éppen ellenkezőleg: rajta keresztül pénzen megvásárolható Kisvakond-termékekhez juthattak könnyebben, de nem olcsóbban a fogyasztók, Miler könyörtelenül végigvitte a pert, amelynek során nem kevesebbet követelt, mint a honlap megszüntetését. Szerzői jogait egyébként már korábban, a merchandising területén is észrevehetően érvényesítette: ma is messze a Kisvakond a legdrágább az összes játékboltban kapható plüssfigura közül. Több mint valószínű, hogy emögött egy médiabirodalom tudatos stratégiája áll. A kezdetben kizárólag csehszlovák produkcióban készült epizódokat 1974-től a Westdeutscher Rundfunk megrendelésére készítette a csehszlovákiai stúdió, 1995-ben pedig már a gyártás is Kölnben zajlott. A sors iróniájának tekinthető, hogy ennek a folyamatnak köszönhetően Miler a legradikálisabban megtagadta saját figurájának alapállását. A kis anarchista, az ingyenélő vakond, aki nem is olyan régen, 1992-ben még sastollal fizetett a limonádéért, mára a legdrágább filmcsillag, aki még grübedlis mosolyát sem adja ingyen.

Az egyetlen megoldás a nagy visszatérés lenne, egy Kisvakond és a médiahekk című epizód erejéig. A szüzséről egyelőre keveset tudok. Annyi biztos, hogy a történet fordulópontján maga Kisvakond jelenne meg a szerzői jog alá eső rajzok helyén, így nyerne új értelmet a megszokott befejezés: Kisvakond győztes vigyora és integetése. Végső soron Zdeněk Miler így nyilatkozott róla nem is olyan régen: „Sokáig tartott, mire meg tudtam valósítani, de amikor Krteket rajzolom, magamat rajzolom.“

A sorozat korábbi részei:
Kisvakond barkácsol
Szemünk fénye, Kisvakond

gyerek

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról