Művem tárgya Joás elismertetése és trónra helyeztetése, és szabály szerint ezt a címet kellett volna adnom neki: Joás; de mivel a legtöbben Atália néven hallottak róla, nem véltem célszerűnek, hogy más címmel terjesszem eléjük, annál kevésbé, minthogy Atália igen jelentős szerepet játszik benne, s az ő halálával végződik a darab... – írja Racine az Atáliához írott előszavában, mely mű Handel (nem elírás, hanem Vashegyi-módszer: ő is angolosan használja a szerző nevét az Angliában írott művei esetén) oratóriumának alapjául szolgál.

Tehát van egy bibliai történetre épülő francia klasszicista drámánk, amiből készült egy barokk oratórium avagy szent dráma, és azt most Magyarországon először hallgatjuk a Művészetek Palotájában. Mi sem alkalmasabb egy zenemű szövegkönyvéhez, mint az olyan alkotás, amelyben mindenki a zenéhez fordul: a zene vigasztal, felvidít; a zenével lehet éltetni, dicsőíteni – Baált vagy Istent, ki melyiket – és mellesleg, ellentétben a többi Racine-drámával, ebben kar is szerepel.

A külföldi koncertmester hallhatóan izgult, a Josabeth-et éneklő szólista nehezen vette a levegőt, a zenekar kicsit dekoncentráltnak tűnt, a maestro idegesen kapkodott – ezzel össze is foglaltam a majdnem két és fél órás oratórium első tíz percét. Mintha a vége felől kezdték volna próbálni a darabot a köztudottan rövid próbaidőszak alatt, ami a produkció létrehozásához megadatik Vashegyi Györgyéknek – legalábbis ez volt az ember érzése, ahogy haladtunk a nagy mű vége felé.

Mire Josabeth (Hamvasi Szilvia) elérkezett a két furulya által kísért áriájához (Vashegyi szokásához híven kiemelte a kísérő hangszereket az együttesből, és a színpad elejére állította őket) már fantasztikus formában énekelte végig azt. Szabóki Tündének a hangjában és a játékában is van valamiféle vehemensség, ami elsülhet jól is, rosszul is. Ez esetben úgy gondolom, nagyon eltalálta a figurát. (Athalia szerepében épp a kellő mértékben csapott patáliát a trónfosztás körül.) Cser Krisztián és Megyesi Zoltán is felülmúlta önmagát, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar (az utóbbi a kezdeti nehézségek után) pedig hozták az újra és újra megcsodált színvonalat.

Trükkös szimmetrikus elemeket vehettünk észre a darabban (a gőgös Athalia és az ellenfél, az aggódó Jójada vigasztalása, a két isten éltetése, stb.), amelyek ráadásul a mű eleje felé még teljesen elkülönülnek egymástól, távol vannak időben, ám a feszültség növekedésével egymás mellé kerülnek az ellentétek. (Hallottunk ilyet nemrégiben ezzel az előadói gárdával, ugyanettől a szerzőtől: L’Allegro, il Penseroso ed il Moderato.) Ám Handel nem teketóriázik sokat, a nagy jelenetet, pontosabban azt, ami erre lehetőséget adna, kihagyja a műből. Nem hallunk se kifejtett trónfosztást, se csatát, se koronázást – ezeket csak néhány szóból tudjuk meg: a gyermek Joás átvette a trónt. Igaz, helyesen válaszolt a kontratenor főpap tesztkérdésére:

- Ha az ég királyi koronát adományozna neked, Júda melyik királyának uralmát választanád mintául jövőbeli uralkodásodhoz?
- Ha Isten ilyen dicsőséget rendelne sorsomul, mint igazságos Dávid, úgy vágynék uralkodni.
- Ó, Joás, ó királyom, ilyen mélyen meghajtott térdemmel fejezem ki tiszteletem. (Vashegyi György nyersfordítása)

És kész. Azt hiszem, erre mondaná Woody Allen: Istenem, ha minden ilyen flottul menne! És épp ez a szövegbeli kifejtetlenség kínál lehetőséget a kreatív színpadi megvalósításra. Ha nem húzunk éles határvonalat opera és oratórium közé, akkor inkább az opera irányába billen a darab: számos lehetőséget ad a színpadi gesztusokra, poénokra (!) – és nem hinném, hogy a csillogó, érzelmes, bosszúáriát sem nélkülöző, sokszínű muzsika ellentmondana ennek, még ha vallásos is a témája.

Különleges hangzásvilágú nyitány, néhány, más oratóriumból gyanúsan ismerős dallam, egy-két Messiás-szerű kórustételkezdet (az ember még a Halleluját is hallani véli egy-két ütem erejéig), ismerős hatású, imádott viharzene – és rengeteg újdonság. Ideális, ha az ember újat vár, de ismerős zenét is szeret hallani.