Wenders Berlin fölött az ég című filmjének egyik jelenete nyit. Nézünk egy másik várost, egy éppen távoli, ismeretlen, fiktív, metaforaszerű várost. Az ötlet jó, erős, atmoszférát teremt. Ha teremt, azonnal. Ha nem – semmi sem. Az angyalok, Bruno Ganz és más angyalok tétováznak, szemlélnek, bolyongnak, néznek át falakon, Berlinen, házakon, lelkeken. Erős a kezdet, és telitalálat: egy átlátszó várost látunk, egy átlátszó városról hallunk.

Végig a film tagolja az estet. Tervszerűen. Feltehetően. Jó lenne, jó lehetne, nem az. Inkább kicsit továbblöki a beszélgetés, a nem-igazán kérdések és az aranymetszés után egyre bizonytalanabb („Szerinted felolvassam ezt is?”) felolvasások megakadásait. Szünet, elmélyülésnek álcázva. Kipótolja, kipótolná a mélységet, a levegő sűrűségét, a jelenlétet és szépség utáni vágyakozást. A pátoszt, miért ne. Tervszerű az összehangolás is, Bajtai a film utáni csendben kezd olvasni. A csendet használja ki, a figyelmet, – sajnos kevésbé az összerímelések, utalások lehetőségét.

Időnként nézzük a másik várost és az angyalokat. Egyre kevesebbet a várost, egyre többet az angyalokat. Ha szándékolt, annak tűnik, az angyal is metafora. Valahogyan Bajtai Andrásé, gondolnánk, de nem. Bajtai a legkevésbé sem angyal, de van Bajtainak néhány különös verssora: „… amikor elmész, madarak repülnek / át a szobán.” „Már nem én vagyok, / aki teliholdkor az ágyadban ébred, / majd a köddel távozik.” (Kibékülni az évszakokkal) Összeillik. Tökéletesen. Kiegészítik egymást. Majdnem tökéletesen. A film és a szöveg. Észrevehetetlenül mégis elindul a párbeszéd. Gyönyörű: ha nem véletlen, örülök a forgatókönyv érzékenységének; ha véletlen: örülök a megtalált, felfedezett véletleneknek. Túl finom: észrevehetetlen, nem köti le az udvarias közönséget, – az irodalmi kávéház posztoló szervezőjét a legkevésbé: ő elmélyülten levelezik (semmi sem marad titok: minden és mindenki átlátszó).

A beszélgetés is akadozik kissé. A kérdések közhelyesek. Megtudjuk, mikor került Bajtai András a fővárosba, mit jelent neki a Város, hol született, ki hatott rá, kit olvas szívesen, hova járt gimnáziumba, hogy érzi magát az egyetemen. Ha valaki először találkozik Bajtaival, ezeket a kérdéseket teszi fel. Ha valaki évek óta és nagyon jól ismeri, nem ezeket a kérdéseket teszi fel. Ha valaki először találkozik Bajtaival, nem ezekre a válaszokra kíváncsi. Ha valaki évek óta ismeri (ahogy a közönség jelentős része), sem. Sokkal inkább arra, amit András, megfeledkezve a kérdésről, nagypapásan elkalandozva mesél. Félénken kicsit, de megkapó ez a félénkség, mert őszinte. Rötyögve néha, mert az emlékek megrötyögtetnek. Visszahúzódva, ha kell, mert olykor kell: szimpatikus, hogy az egyetemről, az egyetemmel kapcsolatos érzéseiről nem beszél, a provokatívnak gondolt kérdés ellenére. Érzi, itt ez nem téma, nem fontos, nincs jelentősége. Itt egy-egy verssorának van jelentősége.

Lehetne kontraszt. Nincsen. Az újabb és újabb bejátszások más felé indítanak, mint amiről a beszélgetés szól, mint amilyen a beszélgetés hangulata. Nem jó, ügyetlen megoldás a pesti kifőzdék és a „Hol lehet Pesten a legjobb halászlevet enni?” kérdés után egy újabb Wenders-jelenettel zárni. Érthető: legyen kerete. Zavaró: a keret szükségtelen, a filmre már nincs szükség, már máshol tartunk, máshol tartanánk. Már közelebb Bajtai Andráshoz, amihez jó hangolás volt a Berlin fölött az ég, de hamis és erőszakolt játék, amikor Bajtai már áthangolta a hangszert.