film
2009. 01. 13.
Al Pacino esete a telefonnal
Jon Avnet: 88 perc
Nehéz elhinni, hogy egy olyan színész, mint Al Pacino egzisztenciális gondok miatt ugrik bele egy olyan produkcióba, mint amilyen a 88 perc. Ám ha ránézünk az utóbbi évek amerikai filmes termésére, engedékenyek lehetünk, hisz a vele együtt megöregedő filmcsillagok sincsenek jobb helyzetben.
Gramm számára ezzel azonban még nem ért véget a balszerencsés nap, két előadás között nem várt hívást kap: egy eltorzított hang közli vele, hogy csupán 88 perce van hátra, majd jön a hosszú, sötét alagút a fénnyel a végén. Dokink kezdetben, mit sem törődvén a morcos hanggal, éli tovább top manageri szintet megütő életét, ám, ahogy a kismutató elnyeli a számokat a karóráján, úgy mutat egyre több jel arra, hogy nem csupán egy lelkes diákja kívánja felültetni érces hangú főhősünket, s a kaszás valóban ott liheg a sarkában.
A Jon Avnet rendezésében készült 88 perc hibája elsősorban nem abban keresendő, hogy újfent hintába akarnak ültetni bennünket, mint ahogy mondjuk Alfred Hitchcocknak volt szokása, hiszen az ő briliáns cselekményszövéseivel ellentétben itt nem is volt mibe beleülni. Hanem abban, hogy nem tudunk hősünkkel együtt, egy ritmusra kattogni és pattogni. A néző ugyanis, ahelyett, hogy maga is nyomozásba kezdhetne hősével együtt, és felgöngyölíthetné a roppant elmés ügyet, csupán tétlen szemlélőként tudja végignézni, ahogy Pacino acsarkodva s vagdalkozva rohan keresztbe-kasul a városon, és próbál hihető érzelmeket és értelmet kicsiholni egy szituációban, ami már önmagában is ostoba és elcsépelt.
A kilencvenes években, és azóta is készültek tiszteletre méltó műfaji alkotások (Hetedik, Holtidő, Tökéletes gyilkosság, Sikoly, Egy igaz ügy), melyekből a rendező ki is szemezgette a neki tetsző cselekményszálakat, de hiába a sok értékes kis lopott alapanyag, Avnet végeredményében nem tudott egyébbel előrukkolni, mint egy olcsó és felettébb suta konspirációival. A néző összezavarására kitalált (de erre ez esetben alkalmatlan) karakterek is fel-felbukkannak persze, akiknél már csak egy nagyon szörnyűnek hangzó, de voltaképp pocsék múltbéli taruma felidézése, illetve az unásig ismert panelbeszélgetések rémisztőbbek – mindez, a cím ígéretével ellentétben, több mint 88 percben.
Az eredmény pedig nem több, mint egy feldúsított thriller-pótló kliséhalmaz, ami minőségét tekintve képtelen arra, hogy a gondolkodás és izgalom birodalmába transzportáljon, ellentétben mondjuk a műfaj valódi kis- és nagymestereivel (Brian De Palma, David Fincher, Alfred Hitchcock).
A filmbeli tik-tak megítélésem szerint mégsem elsősorban Pacinónak ketyeg, hanem a forgatókönyvíró szakmának, hisz ha nem kapnak villámgyorsan észbe az angyali város immáron emberibb bérért dolgozó bértollnokai és nem tornásszák vissza a színvonalat legalább az elégséges szintre, nem kizárt, hogy néhány éven belül egyikük-másikuk nem várt hívást fog kapni. És akkor már nem lesz egy író sem a közelben, aki kihúzhatja őket a csontig rágott helyzetből…
88 perc (88 Minutes)
Színes német-amerikai thriller, 2007.
Rendező: Jon Avnet
Forgatókönyv: Gary Scott Thompson
Szereplők: Al Pacino, Alicia Witt, Amy Brenneman, Leelee Sobieski
DVD-n megjelent: 2008. április 8.
Forgalmazza: Budapest Film
Szerzők
-- Iván István --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Interjú Beck Tamással, a 33. Salvatore Quasimodo Költőverseny fődíjasával