Ami táncmű és opera viszonyát illeti, Bozsik mostani opera-feldolgozása inkább az évekkel ezelőtti, a Kamrában játszott Turandottal, semmint a Fesztivál Színházban ma is látható Varázsfuvolával mutat rokonságot. A Traviata – a Turandothoz hasonlóan – távolságot tart az eredeti műtől, annak csak motívumait (mint szerelem, féltékenység, halál) tartja meg, de elhagyja az egész történet elmesélését és magát a zenét is, bár Philippe Héritier kortárs szólamaiban fel-felcsendülnek a Verdi-motívumok.

Az eredeti műtől való függetlenségnek is köszönhető, hogy a Traviata mozgásanyaga sokkal invenciózusabb, mint a Varázsfuvoláé. Szükségképpen az, hiszen Bozsiknak itt tánccal kell a színpadi történéseket jelezni és az alakokat jellemezni. Nem úszhatja meg a koreográfusi elmélyülést, mert nem támaszkodhat a zenére vagy a történetre, ugyanakkor megszabadul azok kényszerítő erejétől és így attól a veszélytől is, hogy mellettük a koreográfiája jellegtelenné, illusztratívvá váljon. (Mindezektől függetlenül persze készíthetne rossz koreográfiát is – szerencsére most nem ez a helyzet.)

Bozsikot – aki annyi, de annyi női sorsot bemutatott már –természetesen Violetta alakja izgatja, koreográfiájának ő az abszolút főszereplője. Piave a librettó címében megtévedt nőnek (la traviatának) nevezi őt – a 19. század puritán közönségének ítéletét is kimondva ezzel a helyes útról letért (= traviare) lány felett, aki az akkortájt egyetlen nőhöz méltó sors, a házasság helyett a könnyű szórakozást és a kalandokat választotta. Bozsik értelmezésében nyoma sincs eltévelyedésnek, Violetta nem a tévedt nő, nem is feltétlenül prostituált, hanem öntörvényű lány, aki szabadon dönt a szerelemről, akár egy férfi. A keretjáték után, ami előrevetíti Violetta sorsát, a koreográfus lubickol Violetta szabados életének bemutatásában.

Az első képek egyike a Varázsfuvolát idézi, csak épp ellenkező előjellel. Itt Violettát, ott Paminát adják kézről-kézre a férfi tánckar tagjai, hogy a nőalakok hosszú percekig nem érintkeznek a talajjal. Ám míg az ekképp piedesztálra emelt Pamina tehetetlen elszenvedője, Violetta – látszólagos kiszolgáltatottsága ellenére – irányítója a helyzetnek. Violetta szabadon rendelkezik a testével, felkínálja, használni engedi azt, ha úgy akarja, míg Paminának az említett jelenetben jelölik ki jövendőbelijét, Taminót, akit zokszó nélkül illik elfogadnia. A két lány kontrasztját emeli ki ruhájuk színének ellentettje is: Panima ártatlan fehér ruháját Violetta feketéje ellenpontozza.

A Traviata színvilága további elemeiben is referál a Varázsfuvolára, hasonlóképpen ellentételezően: míg a Mozart-feldolgozásban a fekete Sarastro és a férfiak, a fehér az Éj királynője és udvarhölgyeinek színe, addig a Traviatában fordítva rendelődnek a színek a nemekhez. Mindkét műben a „feketék” uralják, a „fehérek” pedig elszenvedik a helyzeteket; az előbbiek Sarastro és Violetta, az utóbbiak Pamina és a férfiak. A színek tudatos alkalmazása az egész előadásra jellemző. A teret három oldalról fekete fal szűkíti a Nemzeti Táncszínház színpadánál szűkebbre, az ágynak, válaszfalnak, oszlopnak, kanapénak használt fekete díszletelemekkel ötletesen szervezik a fal keretezte csupasz teret. A lányok kezdetben fekete, majd vörös ruhát öltenek, a férfiak fehér ruhájukat először vörösre, majd az előadás végére feketére cserélik. A mindösszesen három felhasznált szín, a fekete, a vörös és a fehér átgondolt, letisztult színpadképet, igényes vizulitást kölcsönöz a játéknak, amelybe a vörös és a fekete dominanciája némi komorságot vegyít.

Bozsik bátran és élvezettel mutatja be Violetta szexuális szabadságát, promiszkuitását, egészen a bordélyban (szexpartin?) játszódó jelenetig. Mindig Violetta az, aki vágyait kiélve használja a férfiakat, sohasem fordítva. Eleddig ritkán ábrázolt Bozsik hasonló módon szabad nőket. A feminista kritika talaján állva elsősorban a nők magánéleti vagy intézményesített elnyomását fogalmazta újra koreográfiáiban. A Traviatában nincsenek a feminista kritikától kölcsönvett, bejáratott szimbólumok, mint a férfitekintet metaforái vagy az „angel” és „bitch” ellentétpárja, amelyek a másik két opera-feldolgozásban megjelentek. A Traviata végkicsengése azonban vérbő főhősnője ellenére sem más, mint a két másik operaváltozat vagy megannyi Bozsik-opusé: Violettán a férfi örök birtokvágya győzedelmeskedik.

Két férfi emelkedik ki az arctalan szeretők sorából (Vati Tamás és Gombai Szabolcs, akinek meditatív alakja egy másfajta, lelki kapcsolat lehetőségét hordozza). A kettőjük közötti őrlődés az, ami véget vet Violetta gondtalan élvhajhászásának, olyannyira, hogy e két férfi végül önfeladásra készteti, majd a halálba kergeti. Az e két férfihoz fűződő viszony ábrázolása az előadás gyenge pontja. Nem kellően kidolgozott Violetta és a férfiak kapcsolata, nem érthető, mi vonzza Violettát e két férfihoz, s aztán végül miért és hogyan köt ki az egyik mellett. Nincs íve Violetta megváltozásának sem, ami azért nagy hiány, mert így a váltás túlontúl radikális: a kicsapongó Violettából szinte átmenet nélkül meggyötört, megtört nő lesz. Hogy mik ennek a változásnak a motívumai, talány marad. Be kell érnünk az „ilyen cudarul bánnak a férfiak a nőkkel” magyarázatával? Bárcsak Bozsik itt is olyan részletező lett volna, mint Violetta duhajkodásának jeleneteiben!

A színek használata az előadás záró képében mesteri. A teljesen üres, fekete színpadon fekete ruhában egyedül maradt nőalak kiszolgáltatottsága jeleként ültében széttárja lábát, s így előbukkan vörös bugyija. A vörös, mint a szenvedély színe és az ekkorra már a halál konnotációjával dúsult fekete (Violetta halála után vagyunk) nem csupán Violetta sorsát, hanem egy női sorsot jelenítenek meg.

Bozsik Yvette Társulat: Traviata

Táncolják:
Krausz Alíz, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, Balkány Kitty, Fülöp Tímea
Góbi Rita, Hasznos Dóra, Vivien Ingrams, Samantha Kettle, Csere Zoltán, Kalmár Attila, Székely Szilveszter, Tuza Tamás, Vislóczki Szabolcs

Zene: Giuseppe Verdi La Traviata című műve nyomán Philippe Héritier
Fény: Pető József
Tér: Pető József, Vati Tamás
Koreográfus-asszisztens: Gombai Szabolcs

Koreográfus: Bozsik Yvette

A Bozsik Yvette Társulat és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója

Bemutató: 2008. szeptember 20.